(Szép) Új jövő, melyben kütyük vigyáznak gyermekeink egészségére?

„Önkiszolgáló”, gépekkel asszisztált orvoslás, életfunkciónkat folyamatosan monitorozó, viselhető rendszerek, „okos” felhasználókkal természetesen, akik képesek ezt megfelelően használni. Valóban ez lenne a jövőnk? A mai tapasztalatok szerint csak a gyerekeink tudják majd teljesen kihasználni az új lehetőséget (ők már „belenőnek” a szenzorok, robotok, viselhető diagnosztikai eszközök világába), viszont ahhoz nekünk, szülőknek kéne segíteni őket, hogy tudatosan élhessenek majd vele. Nem lehet elég korán kezdeni.

 „A viselhető szenzorok segítségével a kezelőorvos minden szükséges adatot elérhet azonnal, és valós időben értesülhet arról, ha a betegek értékei kórossá válnának. Ezek lehetővé tennék, hogy az orvos csak a szakfelügyeletet igénylő betegekkel törődjön – egyszerűbb kezelési sémákat, illetve tanácsokat távolról is nyújthatna. Ezért cserébe a háziorvosok több időt kapnának a betegek kezelésére, a tanácsadásra, a bizalom kiépítésére és a terápia lekövetésére.” – írja Meskó Bertalan, fiatal tudós „jövőkutató” blogjában. Aki kíváncsi a jövő orvostudományának technológiai oldalára, annak érdemes rendszeresen olvasni a bejegyzéseket.

Meskó egyik fő üzenete, hogy most kell már a páréveseket is felkészíteni a megváltozott orvoslásra. Ahol állandó szerepet kap a gépi adattovábbítás, monitorozás és adatelemzés, az eszközök egy részét és az eredményeket a betegnek többé-kevésbé önállóan kell használnia. Az orvosnak pedig döntési partnernek kell az eddig alárendelt beteget tekintenie. Persze csak ha az megtanulta a „házi feladatot”, laikusként is tisztában van a betegségével és a terápiával, és képes visszajelzést adni az orvosnak. Különösen fontos lehet ez krónikus állapotokban, mint a cukorbaj, a vérnyomás-problémák, asztma és hasonlók, amit egyelőre igazán meggyógyítani nem tudnak, csak jobb életminőséget nyújtani az ezzel küszködőknek.

A viselhető eszközök talán legjobban ismert típusa az egyre jobban elterjedt, már nem csak sportoláshoz használt okoskarkötők. Ezek ma már kereskedelmi termékek, mérhetnek vérnyomást, pulzust, szívverést, bőrhőmérsékletet, alvásminőséget – az ezeket elemző algoritmusok pedig egyrészt a felhasználónak nyújtanak sokkal pontosabb képet saját teste működéséről, másrészt a monoton feladatok egy része alól mentesíthetik az orvost, visszahelyezve őt „adminisztrátori” szerepből a „gyógyítói” szerepbe, meglátva az egész embert a probléma mögött – erre ugyanis kevésbé alkalmasak a gépek.

Az alkalomszerű állapotfelméréseket pedig a folyamatos „megfigyelés” váltja fel. A gyerekeinknek talán már természetes lesz az efféle eszközök szinte állandó viselete, bácsikám kézzel vezetett „vérnyomásnaplóját” is felváltják az elektronikus és automatikusan generált táblázatok, amit az orvos akár távolról is elérhet. A fejlesztők kutatják, milyen egyéb életfunkciókat mérhetnének anélkül, hogy vicces robotemberré változtatnák az eszköz viselőjét, vagy korlátoznák napi tevékenységét, miközben a mérőeszközt se kell folyton tölteni a folyamatos adattovábbítás miatt.

Ne szabad megfeledkezni a „humán” oldalról sem, különben lesz egy rakás szakszerűtlenül használt egészségügyi gépecskénk, és egy rakás bosszús felhasználónk. Szükséges a kis műszereket kellően felhasználóbaráttá tenni, amelyek használatához sem pilótavizsga, sem tanfolyam nem kell. Ahogy egyre fiatalabb korban szoknak hozzá az emberek az egészségügyi viselhető eszközök használatához, egyre könnyebb dolga lesz a fejlesztőknek. Az adott környezethez fejlesztett készülékek viszont hamar elavulhatnak – képesek leszünk-e elég gyorsan megtanulni ismét az új használatát? Mert ugyan gyerekkorban kezdik majd megszokni, de rosszul látó, esetleg könnyen felejtő nagymamaként-nagypapaként fognak igazán rájuk szorulni.