Mi megvoltunk nélküle! A mai fiataloknak minek?

Tudom, nem illik hallgatózni, de nem hallani is nehéz, ha közvetlenül előttem beszélgetnek. (Nem véletlenül chateltek pár sorral arrébb a „mai fiatalok” akár egymással, akár a világ másik pontján élő ismerősükkel.) „Azt mondja, hogy okostelefont akar. Minek az? Mi megvoltunk nélküle!” – mondja az egyik idős néni a másiknak a buszon, én meg hirtelen elképzelem a 21. századot digitális eszközök nélkül és legszívesebben sírva fakadnék.

Szeretem a 21. századot

Nagyon korán megtanultam hálás lenni a „fejlődésért”. Egészen pontosan akkor, amikor leszoktam a biliről és nagyanyáméknál megismerkedtem a pottyantóssal. Otthon angol vécénk volt, anyuék sokszor kapacitálták a nagyszüleimet a házuk modernizálására, de nagyapám ragaszkodott a megszokotthoz. Egyébként is mennyi baj lehet ezekből az új dolgokból! Dugulás, vízhiány és akkor még a szagok természetéről nem is beszéltünk. Nagyapám 30 évig kitartott és már igen öreg volt, amikor a kamrából lecsíptek egy darabot és illemhellyé változtatták, sokat könnyített az életén, az életükön.

De gyerekként abban is volt részem, hogy a nagyanyámmal vájlingban mosogattunk és a tárcsás mosógépből a centrifugába szedtük a ruhákat. Most meg itt az automata mosógép, a mosogatógép és a robot takarítógép. Ezerszer (sőt, talán milliószor) könnyebb az életünk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy semmi sincs, amit tovább vinnék azokból a dolgokból, amit tőlük kaptam. Komposztálok, mint ők, énekelek és mesélek a gyerekeimnek, mint ők, ősszel csipkebogyót gyűjtök és teát főzök, mint ők.

Éjszaka, ha nem tudok aludni, akkor ugyanúgy olvasok, mint a nagyapám, csak amíg ő kislámpa mellett falta az oldalakat, addig én ebookot tartok a kezemben és imádom, hogy nem kell kislámpázni.

Lehetne élni okostelefon nélkül?

Persze, lehetne élni vízöblítéses vécé, mosogatógép, hűtő és okostelefon nélkül is. Meglennénk. De miért nehezítenénk meg az életünket, ha könnyíthetünk rajta? Miért lennék jobb ember, ha üres szemmel bámulnék ki a busz ablakán ahelyett, hogy elolvasom a híreket vagy chatelek a barátnőmmel? Miért küzdenék lepedőnyi térképekkel, ha használhatok navigációs appot? Egyébként, ha már „így” ítélkezünk, mennyivel jobb délután végtelen szappanoperákat nézni, mint insta sztorikat követni? 

Nagy lendülettel eljuthatunk akár addig is, hogy nem kellett volna okotelefont és internetet az emberek kezébe adni. Akkor „jobb” lenne az élet. Na ja, a kést se kellett volna feltalálni, talán már régen be kellett volna tiltani. Akkor lenne csak jó világ! Vagy mégse?

Milyen anya az ilyen?

Mi „veszélyesen” élünk. Adok a gyerekeim kezébe kést, villát, ollót és okostelefont is. Hiszen ezek a tárgyak vesznek minket körül, ezeket használjuk, és ezeket fogják használni felnőtt korukban is. De nem csak a kezükbe adom, hanem a használatukra is megtanítom őket. Vannak szabályaink és ezért a kamaszodó fiamnál sokszor kiérdemlem a „túl szigorú” és a „gonosz” anya jelzőket is. Mivel ízig-vérig gyerek, legszívesebben egész nap videojátékozna vagy videókat nézne, így az én szülői felelősségem, hogy normális mederbe terelgessem az életét. De nem azért, mert pikkelek a digitális eszközökre. Azt sem engedem, hogy csak csokit egyen vagy csak olvasson, pedig a csoki finom és olvasni jó. Azt szeretném megtanítani nekik, hogy az eszközök nem jók, nem rosszak. A változástól és az új dolgoktól nem kell félni csak azért, mert ismeretlenek és nem szoktunk hozzá. Arra kell rájönnünk, hogy az eszközök hogyan könnyíthetik az életünket, hogyan segíthetik a mindennapjainkat és a munkánkat. És erre a felismerésre ne várjanak 30 évig…