Kapcsolódó cikkek
Óriási a szakadék: a robotok a szülők (felnőttek) számára általában hideg, rideg és embertelen tárgyak, amelyek elveszik az emberek munkáját és életét. Félelmetes förmedvények, amelyek tönkretesznek mindent, ami eddig értéket jelentett számunkra. Ezzel szemben a gyerekek úgy gondolnak a robotokra, mint „cuki házi kedvencre”vagy kedves játszópajtásra. Nem találnak kivetnivalót sem a fém alkatrészekben, sem fogaskerekekben, sőt élvezik, ha programozhatják, irányíthatják a robotokat. Kinek van igaza?
Könnyű (és talán némileg logikus is) lenne a gyerekek robotokhoz fűződő viszonyát élettapasztalataira hivatkozva óvatlannak vagy egyenesen botornak bélyegezni, hiszen a felnőttek mindent „jobban” tudnak. Ám érdemes kicsit megállni és felidézni az amerikai őslakosok reakcióját, amikor az első fényképezőgépekkel találkoztak. Ők is a lelküket féltették az ismeretlen szerkezettől, pedig azok jelentették rájuk nézve a legkisebb veszélyt.
A robotok jobbá fogják tenni a világunkat?
„Alapigazság, hogy leginkább az emberektől kell félnünk, akik programozzák, irányítják vagy éppen meghackelik a robotokat – mondja Kánai András jövőkutató. - A gépek mögötti igazi, kreatív, széles intelligencia még az emberek sajátja. Rajtunk múlik, hogy milyen kereteket szabunk a gépek, algoritmusok működéséhez. A mesterséges intelligenciák – bár egyre izgalmasabb dolgokra képesek – még mindig csak az embert utánozzák, tőlünk tanulnak. Az viszont látható, hogy egyre több rendszert, munkát, működtetést fogunk rájuk bízni.”
Jelenleg ismert és kiismert életünkhöz képest merőben szokatlannak és bizonytalanságot keltőnek tűnik, hogy önvezető autóban ülünk, de senki sem fogja a kormányt, algoritmusok és alkalmazások kommunikálnak úgy, mintha emberek lennének, de a gyerekeink számára mindezt valóság lesz, sőt unokáink számára ez lesz az egyetlen ismert valóság. Nem valószínű, hogy visszasírják majd az időrabló és idegesítő időpontfoglalásokat, ügyintézést vagy a végtelenül egyszerű és unalmas kétkezi munkát.
Hozzám és a barátnőimhez azonnal beköltözhetne egy takarító robot, és ha még ablakot és zuhanykabin-ajtó is tisztán tartaná, kicsit még szerelmes is lennék belé, mert több időm maradna a gyerekeimre.
Kinek a kezében van a gyeplő?
„Alapvetően két emberi vágy hajtja a digitalizációt: a kényelemre törekvés és a hatékonyság – magyarázza a jövőkutató. - Az első főleg a magánember elvárása, az utóbbi a vállalatoké, szervezeteké. Ha az unalmas, ismétlődő feladatoktól megszabadulnánk, és cégünk termelékenysége is javulna, az vajon átok vagy áldás lenne? Szerintem inkább az előbbi. Amikor a Google Assistant felhívta a fodrászatot, abban az volt a rémisztő, hogy túlságosan emberi volt, és bár örülünk a fejlődésnek, vannak elemei, amelyre legtöbben behúzzuk a kéziféket. Szeretnénk még mindig úgy tekinteti a világra, hogy az ember, a homo sapiens uralkodik, és nem a gép vagy a program. Teljesen kiengedni a kezünkből a gyeplőt – sok embernek szörnyű gondolat. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a transzparencia egy cég értékei között fontos helyet kell, hogy elfoglaljon, így mindenképpen tájékoztatni kell a másik felet, hogy emberrel vagy éppen egy algoritmussal kommunikál. A jövőben erre is ki fognak alakulni normák.”
A honfoglalás dátumát azét illik tudni?
A digitális fejlődéssel együtt a tanulási folyamat, az elsajátítandó készségek is változnak. Régen azzal fogták vissza szüleink a lázadó énünket, hogy nem érdemes ágaskodni, a tanár úgyis tud olyat kérdezni, amire nem fogjuk tudni a választ. Most bármelyik diák két kattintás után tud olyat kérdezni a tanártól, amivel zavarba hozza.
„A középkorban a legfontosabb mentális feladatok egyike a memorizálás volt, mivel nem álltak rendelkezésre nagy mennyiségben könyvek – mondja Kánai András. - Most a memóriánkat kihelyezzük: Wikipediába, Google találatokba. Hány olyan beszélgetés van manapság, amikor egy lexikális kérdésnél nem egyből a Google-t hívják segítségül az emberek? Valószínűnek tartom, hogy a tanulás egyik legfontosabb része épp nem annak a képességünknek a fejlesztése, hogy hogyan kell tanulni, hanem azé, hogyan kell felejteni és szelektálni az információk közt, és erre meg kell majd tanítanunk a gyerekeinket is.”
Persze, arról sem szabad elfeledkezni, hogy az interneten fellelhető tudást az előző generációk hozták létre és tették elérhetővé. Minden, még oly személytelennek tűnő információk mögött is ott áll az ember. Sok-sok ember munkája, akik megalkották, leírták, digitalizálták, megosztották. A gyerekeink ezt építhetik tovább. Ez a halhatatlanságunk egyik kulcsa.
Emberi tudat a gépben?
A halhatatlanság (vagy a halál legyőzése) mindig is foglalkoztatta az embereket. A sci-fi írók fantáziáját is. Ha a jövőbe akarunk nézni és az ember-gép kapcsolatát vizsgáljuk, két izgalmas sorozat kötelező a tudományos-fantasztikum rajongóinak. Az Altered Carbon (magyarul, könyvben Valós halál címmel jelent meg a Takeshi Kovacs trilógia első része) azzal a gondolatkísérlettel játszik el, hogy mi történik akkor, ha minden tudásunk és tapasztalatunk letölthető egy kis szerkezetre, amit bármikor be lehet tölteni egy másik testbe. Hasonló helyzethez és ennek technikai valamit morális problémáihoz ért el a második évadban a „robotos-élményparkos” Westworld is, ami igencsak felkavaró módon ábrázolja a viszonyunkat a valósághoz és az emlékeinkhez.
„Tudatunkat betölteni egy másik testbe? – mosolyog Kánai András. - Ez teljes mértékben science fiction, hiszen még mindig vitatkozunk a tudat mibenlétéről, illetve arról, hogy mitől ember az ember. Az agyat nem tudjuk nullákra és egyesekre konvertálni.”
Úgy tűnik, a gyerekeinknek van igaza. Nem a robotok fogják ellopni az emberek lelkét, ám mint minden eszközt, ezt is felelősséggel kell a gyerekeink kezébe adni. A robotokban rejlő lehetőség és a jövő milyensége attól függ, hogyan használják és hogyan milyen viszonyban élnek a gyerekeink a robotokkal.
