8-9 éves gyereked van? Vigyázz, indul a „fegyverkezési”-verseny!

8-9 éves gyereked van? Vigyázz, indul a „fegyverkezési”-verseny!

Vica | 2018.11.12 | Olvasási idő: 5 perc
Vica
48 éves
2 gyerek édesanyja

Nagyjából szeptember közepétől hallgatom a most lassan kilenc éves fiamtól: Márknak új laptopja van. Bencének Playstationje, Krisztiánnak drónja, Attilának Hoverboardja, Norbi pedig már a tavalyi táborba is okostelefont hozott. És én is kérném…. mindet! Most... na jó, karácsonyra! Ugye, ismerős és nem csak az én fülemet rágja a gyerek ilyenekkel?

A mai kiskamaszokkal elszaladt a ló?

Persze, nekem is kellett gyerekkoromban a Moncsicsi, mert Györgyinek olyat hozott a papája Bécsből. Én is kisírtam karácsonyra a bácsikámtól a Walkmant középiskolásként, de mintha kilencévesen még nem kellett volna a menőséghez apánk-anyánk háromhavi fizetését elkölteni egyben. Pedig már mi se az a generáció voltunk, akik beérték egy babával vagy egy focilabdával.

Amikor a nagyobb gyerekem volt nyolc-kilencéves (és ez nem is volt olyan régen csak pár éve), a műszaki pokol mintha még nem szabadult volna el ennyire. Vagy a lányok most is inkább a színes lovacskák, „menőhercegnős” táskák és ruhák, beszélő babák bűvöletében élnek? „Megelégszenek” egy nagy képernyővel, amin keresztül bármilyen eszköz segítségével elindul a Just Dance? Csak a fiúk kattannak ilyen korán a játékkonzolokra, telefonokra, tabletekre és effélékre? Nem tudom, bevallom őszintén, de az mellbevágó, ahogy a nyolc-kilenc éves srácok természetesnek veszik, hogy van otthon drón, Playstation mozivászon méretű tévével, és a kutyának is legyen saját tabletje. Mert ha nem, akkor beindul a kunyerálóspirál– és nem mindig tudom az ellenszerét.

8-9 éves gyereked van? Vigyázz, indul a „fegyverkezési”-verseny!
Állandó szülői dilemma!

Mi magunk is ellentmondásos viszonyban vagyunk ezzel az egésszel. Hiszen ki ne örülne annak, ha a gyerek már magabiztosan kezeli a számítógépet, esetleg maga is kódol, zenét szerez, videót készít, blogot ír vagy tagja valamilyen értelmes netes közösségnek? Ki ne vallaná be, maga is szívesen eljátszik egy jó naaaagy képernyőn az autó szimulátorral vagy a farmos játékkal? Ugye, hogy remek hogy a telefonon utolérhetünk bárki, bármikor csinálhatunk és oszthatunk meg képeket, és az utcák és házak útvesztőjében is megtalálhatjuk a legeldugottabb teret is. Csak éppen… nem kevés pénzbe kerül. A hordozható eszközöknél külön gond, hogy bízzunk soktízezer forintos értéket a gyerekre, aki tavaly éppen három sapkát, négy (fél) pár kesztyűt, egy tele hátizsákot és két mackófelsőt hagyott el edzésen, suliban, múzeumban, állatkertben. Ki garantálja, hogy nem kapják ki a kezéből az iskola folyosóján vagy a buszon, nem ejti le és töri össze egy önfeledt pillanatban?

De az otthoni eszköztár se problémamentes – ma már egy nagyobb családi hálózat működtetéséhez kis cégeken edzett rendszergazda kéne néha. Vezeték nélküli összeköttetések, csoportos víruskergető-előfizetések, szülői felügyelet és fehérlisták (jaj…hiszen naponta jelenik meg többezer új játék és alkalmazás. Kell vagy nem kell? Lehet vagy nem lehet?). Irdatlanra hízott házi fénykép-és videoállomány, biztonsági archívumok, frissítések és kiegészítések, lassan a főállású titkárnő mellé kéne egy mellékállású rendszermérnök is, aki mindezeket átlátja nekünk. A legnagyobb megrendelője az újításoknak természetesen a gyerek, a kamaszról nem is beszélve. Aki néha úgy kéri, hogy utólag derül ki: tulajdonképpen még nem is igazán tudja, hogy kéne használni.

Létezik jó megoldás?

Mit is szeretnék akkor én? Lottónyereményt, persze… vagy mégsem? Szeretném, ha a gyerek felnőve magabiztosan igazodna el a digitális világban, magam se teszek mást. Azt se várjam, hogy a hetvenes évek gyerekeinek életét élje, hiába tudom, hogy focizni vagy biciklizni egészségesebb dolog, mint mondjuk kis zöld lufikra lövöldözni mesterséges fényben a kilencediken – de esetleg én magam nem engedem egyedül a játszótérre. Nem szeretném, ha kirekesztődne a kortársak közül, csak mert mindenki Robloxot használ, neki meg nincs mivel. Ugyanakkor nem szeretnék undok kis kütyühalmozót nevelni belőle, aki egy percet se bír képernyő nélkül és két héten belül unja meg a legújabb szerzeményt. Szeretném, ha tudna ő is élni a virtuális világ előnyeivel, tudna térképet használni, barátokra-szövetségesekre lelni akár virtuális eszközökkel, de nem szeretném, ha rám se nézve meredne valamilyen képernyőre egész nap, vagy dührohamot kapna, ha eltűnne fél napra a wifi a környezetéből.

És persze szeretném a család pénzügyi egészségét is megtartani, ahelyett hogy gondolkodás nélkül rohannék megvenni valamit, csak mert már három osztálytársnál is van…állítólag. Azt már ugyan rég feladtam, hogy én válasszak a gyereknek játékot, digitális hobbit vagy időtöltést, de határokat még húzhatok - pénzügyileg vagy abban, miféle játékokat NEM adok a kezébe. És persze néha kiviszem a parkba biciklizni, gyújtunk tábortüzet, kirándulunk, hátha azt is értékeli még.

Szülők vállvetve egymásért?

Azon gondolkodom, hogy szülőként mi is segíthetnénk kicsit egymásnak, hogy ne fajuljon el a fegyverkezési-dicsekvési verseny, még ha szívesen is veszünk mindenféle hasznos-haszontalan eszközöket is a gyerekünknek. Legyünk néha erősek, hátha egy harmadik gyerek azért kezd el követelőzni, mert a miénknél meglátja azt a tárgyat, amit esetleg mi is némi lemondó sóhaj vagy fejcsóválás közepette vettünk meg – talán csak azért, mert kicsit korainak találtuk a beszerzését és használatba vételét. Néha nem árt beszélgetni, hátha kiderül, Marci és Attila szülei esetleg csak azért vették ezeket a cuccokat, mert három másik osztálytárs villogott vele az őszi szünetben, és lemaradni olyan maradi dolog. Tájékozódjunk kicsit jobban, mik azok a tárgyak, játékok, aminek tényleg örülnének, amik nem kerülnének pár hét múlva a sarokba, miután mindenkinek megmutatták, akik irigykedhetnek rá - és ha vennénk valamit, ilyet vegyünk. 

Valamint: néha meglepő dolgok derülnek ki ezeken a beszélgetéseken a gyerekek közt is. Az egyik kisfiú, aki nagyon szereti a tech játékokat és van is neki belőlük bőven, a nagyszünetben megsúgta a fiamnak: ő most leginkább egy MACSKÁT szeretne, egy igazi, hús-vér nyávogót. Pedig tudja, az olyat nem lehet csak úgy kikapcsolni, és hát irányítani se olyan egyszerű. A gyerekem meg csak ámult, mert nálunk macskából van kettő is otthon.

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai