Tanítsd meg a nagyit internetezni!

A nyolcvan körüli Margitnak pár éve nem volt sok választása, unokái nagyjából közölték vele, hogy vagy lesz net a lakásban, vagy mostantól alighanem rövidebb időszakokat töltenek nála. Azóta fejlődött – már önállóan ki tudja keresni az unokája fellépéséről készült videót a Youtube-on. Ami tisztán mutatja: számos idősnek a legerősebb motiváció bármilyen digitális tanulásra az unokának, családtagnak való megfelelés. Pedig elsősorban maguknak segíthetnének a legtöbbet vele.

Persze nem mindenki kezdi úgy, hogy kénytelen Skype-ot használni, ha látni akarja, hogy él Nórika Nottinghamben. Két éve elvesztett bácsikám még valamikor a kétezres évek legelején kérdezte meg szerényen: használhatná-e az én gépemet, miközben én dolgozni vagyok, mert valami nagyobb lélegzetű dolgozatot gépelne be. Egyetlen írógép se működőképes már, de azt látja, akárhány példányban ki tud egy ilyesmit nyomtatni, és ha kell, változtathat is rajta. Nyugdíjas mérnök, és akkor még aktív lelkész volt, világéletében érdekelték a műszaki újdonságok az autóktól a videofelvevőkig, pár óra „betanulás” és némi telefonos segítség után simán használta a Wordot, és legnagyobb meglepetésemre nem állt meg itt.

Először megtanulta kezelni az e-mailt (és haláláig szorgosan használta), utána jött a netezés, ekkor én gépet cseréltem, és az addigit neki ajándékoztam, hamar lett hozzá internet-előfizetése itt. De még itt se ért véget a történet: először egy erősebb desktopot vett az én öreg masinám helyett, aztán laptoppal bővült a háztartás, keresett, olvasott és írt németül, angolul, magyarul, ha nem jutott el a gyülekezet istentiszteletére, élő streamingen követte azt, amit az időközben lecserélt tévére kapcsolt, hogy a felesége is kényelmesen nézhesse – én meg tátottam a szám. Persze jött ilyen-olyan technikai segítség, de mindent nagyjából kétszer kellett csak megmutatni.

Ez a mai idős korosztály, a mai hetvenesek-nyolcvanasok generációja talán a legkevésbé jellemezhető digitális tudás szempontjából egységes csoportként, sőt. Bácsikámnál jó hat-hét évvel fiatalabb anyám nemhogy a netezésnek ellenáll, de odáig se jutott el a ma már múzeumi tárgyként kezelt 3410-es Nokián, hogy az SMS-használat vagy a telefonszámok tárolása meglegyen. Tárcsáz (?), számot kis noteszból kinézi, ha hívják, felveszi, ha merülőben van, feltölti – és kész. Pár évvel fiatalabb húga már küld sms-t, fényképez, de eszébe sincs előfizetni internetre, pedig rádiót, tévét aktívan használ. „Mama, nem igaz, hogy nem vagy képes megtanulni”- kommentálják a gyerekek, és való igaz, egyik se demens egy cseppet sem, tehát képesek lennének rá. Csak nem akarnak. Velük azonos korú, de más beállítottságú kortársaik egy része meg simán néz vonatmenetrendet, intéz hivatali időpontot, bankol és vásárol is – nem értve, mit nem lehet ezen érteni. A köztük lévő csoport meg mint a dolgozatom elején említett Margit néni – neki eszébe se volt digitális bevándorlót alakítani, amíg az unokái nem állították választás elé, utána meg rájött, hasznos ez neki magának is.

Az általam ismert idősek szinte mindegyikét a gyerekei, unokái „képezték”, csak külföldön ismerek nagy létszámú csoportot is elérő szervezetet, melynek kiemelt küldetése az idősek digitális írástudásának jobbítása. Az unokák által mutatott tudás ugyanis általában félágas, és inkább a „képző” érdeklődését tükrözi, az idős emberek ritkán érdeklődnek videojátékok vagy letölthető akciófilmek iránt, tizen-huszonéves éves oktatóik meg nem igazán mélyültek el az idősek biztonságát és jól-létét támogató egészségügyi alkalmazások használatában. Általában a család erőteljesebb tagjai csak akkor mélyülnek el a pánikgombos, életfunkciókat mérő, vagy esetleg az öregek hollétét mutató kütyük lehetőségeiben, amikor már baj van. Amikor már félnek, hogy elesik és segítség nélkül marad a combnyaktörésből lábadozó papa, vagy tartanak tőle, a mama nem előírás szerint szedi a gyógyszerét, esetleg hiába megfontolt, ha ingadozik a vérnyomása, vagy hiába akar ő egyedül boldogulni, ha már lassan a piacon is eltéved.

Pedig a képernyőre ragadt kamaszok és a bonyolultnak talált okostelefonokra kétségbeesetten meredő öregemberek közt napról napra fontosabb volna valamiféle hidat verni. A ma felnövő digitális bennszülöttek segíthetnének a legtöbbet az időseknek is fontos netes és kommunikációs készségek elsajátításában, azok magabiztos használatában – ebben vitathatatlanul verhetetlenek lennének, ha kinéznének a Pokémon Góból https://www.digitaliscsalad.hu/hirek/nyar-legnagyobb-durranasa-pokemon-go/ meg a Minecraftból, és ha a konzervatívabb nagyik abbahagynák a sápítozást a régiszépidőkről meg hogy ugyanmárdávidkámhátfelíroménerreapapírra, azt nem kell tölteni.

A digitális szolgáltatások használata lassan olyasmivé válik, ami megkerülhetetlen, akár a telefonálás vagy a vécépapír használata, egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy alapvető készségek nélkül szerencsétlenkedjenek egész fél-kétharmadnyi generációk, amikor amúgy sincs esetleg kevés bajuk. Mi pedig nem maradhatunk közömbösek, biztassuk a gyereket, rá jobban hallgat a nagyi meg a papa. És talán azt se fogja majd hagyni a kölyök, hogy amikor mi leszünk hetvenesek-nyolcvanasok, segítség nélkül tébláboljunk a teleport-kapunál, már ha addig feltalálja azt közülük valaki.

Vica