Nincs „egy helyes út” az oktatásban

Vica | Olvasási idő: 6 perc

Vica

Kor: 48 Gyerekek száma: 2
"Az informatika természetesebben veszi körül a gyerekeimet, mint engem gyerekkoromban nyaranta a kiscsibék. Szívügyem a lányok érdeklődésének felkeltése az informatika, távközlés, programozás iránt."

Halácsy Péterrel, a Prezi egyik alapítójával beszélgettünk a jövő munkavállalóiról, akik jelenleg még csak iskolába járnak, vagy iskolába fognak járni, és akik sok ma létező feladatot már robotokkal fognak elvégeztetni. Milyen legyen a számukra megfelelő iskola? A budapestschool.org oldal megfogalmazta nemrég alapított iskola-hálózatuk küldetését:

„Olyan oktatást szeretnénk biztosítani, amelyben a gyermekeink természetes módon sajátítják el a boldog élethez szükséges gondolkodásmódot és képességeket. Olyan iskolarendszert hozunk létre, melyben ezek a tulajdonságok a csapatmunkával és a kihívásokat  kereső gondolkodással kiegészítve központi szerepet játszanak az oktatásban és a nevelésben.”

Hogyan lehet ezt elérni, hogyan illeszkedhet ebbe az informatika, hivatalos „tanárnak” kell-e lenni az eredményes tanításhoz? Mi a szerepe a szülőnek, akinek kevés az ideje, miközben küzd a képernyőre tapadt gyerekkel, pedig harc helyett esetleg érdemesebb leülni mellé?

Bevált a robotasszisztens? (aki első pillanatra személynek tűnik, de valójában mesterséges intelligencia, aki Péter naptárába írogatja az időpontokat, és akitől megdöbbentünk, mikor rájöttünk, hogy robot…) Ma még nem hiszem, hogy rajtad kívül sokan használják. Kinek ajánlanád?

Halácsy Péter: Nekem már nem is különös. Bárki használhatja, akinek sok megbeszélése, szerveznivalója van.

Ezek szerint egy titkárnői munka egy része már „robotizálható”, egy rakás más, unalmas és kellemetlen tevékenységgel együtt…

Halácsy Péter: Mielőtt úgy tűnne, már a robotok is a nemi sztereotípiák áldozatai lesznek, lehet őt férfinévvel és identitással is használni (Péter „robottitkárnője” az Amy névre hallgat). Simán el tudom képzelni, hogy valaki automatizálja mondjuk azt is, hogy sürgesse meg a ki nem fizetett számlákat vagy hasonló, nem túl vonzó feladatokat, nyilván van rá kereslet. De egy randit nyilván én magam szerveznék meg.

Ismertem embert, aki a feleségének is egy beosztottjával vásároltatott ajándékot.

Halácsy Péter: Ma már ezt is algoritmusra bízhatod. Ha kevésbé követed a divatot, rábízhatod egy robotra azt is, hogy minden alkalomra szépen és stílusosan fel legyél öltözve, kiválasztja és megrendeli neked a ruhákat. Miért is ne?

Térjünk vissza alap témánkhoz, az oktatáshoz: ha pedagógus-rendezvényen járok vagy olvasok a témában, azt hallom, az egyik legnagyobb akadály a változás előtt maga a szülő. Aki nem hiszi el, hogy „nagyon másképp” is lehet eredményesen tanítani, és sokszor ő erőlteti a legjobban a magolást, az osztályzatot, a lexikális ismereteket, néha sajátos (téves) fogalmai vannak alternatív oktatási módszerekről. Feladat-e egyáltalán meggyőzni őket, és hogyan lehetne? Vagy elég lesz a példa, amit például az általatok indított iskola mutat eredményekben?

Halácsy Péter: Nekem úgy tűnik, ha szülőkkel beszélek, a tanár a visszahúzó erő. Ha tanárral, akkor a szülő. Ha mindketten jelen vannak, akkor általában a kormányzat. De én nem is így közelíteném meg a kérdést, hanem azzal kezdeném, sokan úgy gondolják, van „egy helyes út”, és olyannak kéne lennie az úgynevezett közoktatásnak. Az alternatív iskolák képviselői közt is vannak, akik szerint van „egy helyes út” csak másféle, mint az állami oktatásirányításban. Szerintem meg lépjünk túl a 19. századon végre: felejtsük el az egy üdvözítő módszert, az egyféle embert, akit egyféle módon állítunk elő. Én nem akarom meggyőzni feltétlenül a szülőt vagy tanárt, aki szerint jó a frontális módszer vagy az osztályzás. Az oktatási módszerek egy része ízlés kérdése is – az egyik ember nem szereti a halételeket, a másik pedig remek fesztivált szervez köréjük, kinek van „igaza”? Az viszont lehet cél, hogy az iskola olyan legyen, ahol jól érzi magát a tanár, a gyerek, a szülő. De „egy helyes út”, olyan alighanem nincs. Ezt jó lenne elfelejteni.

Magáról az erőfeszítésről persze nem beszélnénk le a diákot, anélkül ritkán van eredmény. De azt szeretnénk sugallni, ami a Preziben is jelen van: lehet keményen dolgozni úgy, hogy közben élvezzük, amit csinálunk. Tisztában vagyok persze ennek korlátaival, hogy még az élvezetes és eredményes munkának is vannak olyan részei, amit nem különösebben szeretünk – én se mindig élvezem a munkám minden percét, ugyanakkor elfogadom, hogy „no pain, no gain” és hogy a feladat nem minden része kreatív – mindig mulatok, amikor valaki önéletrajzában felbukkan, hogy „kreatív munkát szeretnék, mint az Öné” – miközben az elmúlt két órában épp Excel-táblákat töltögettem, mert kellett a munkámhoz.

Lesznek-e nyilvánosan elérhető módszertanok, jó gyakorlatok érdeklődő tanárok vagy tanárjelöltek számára? Olyasmire is gondoltam, mint például a Prievara/Nádori páros Tanárblogja, ami szerintem sok tanár szemléletére és gyakorlatára hat nap mint nap pozitívan.

Halácsy Péter: Hogy többet tudjanak rólunk, ma már járunk ilyen témájú konferenciákra is, de még elején tartunk a munkának. A Prezi első időszakában sem arról szólt főleg az élet, hogy beszámoltunk, milyen remek dolgot fogunk csinálni. De vannak nyilvános megszólalásaink, workshopjaink – visszatérve a szülőkhöz: kommunikálunk velük, azért hoztuk létre a Szülői Tanulóköröket, hogy elbeszélgessünk arról, milyen iskolát szeretnénk – mi, szülők. Még egy-két hely talán szabad a mostani sorozatra…

Elterjedt legenda, hogy a Szilícium-Völgy „nagyjai” eltiltották a saját gyerekeiket a számítógépezéstől majd’ 10-12 éves korukig. Szerinted igaz-e a legenda, és ha igen, miért tették ezt? Te hogy látod gyerekek és gépek viszonyát?

Halácsy Péter: A legenda nyilván részben onnan, hogy a Szilícium-völgyben is van két jó színvonalú Waldorf-iskola, ők ugye a tévét ellenezték eredetileg nagyon, ami a számítógép-mobilhasználatra is kiterjedhet. De ott se jár minden gyerek Waldorfba. Egyébként azt tudtad, hogy Rudolf Steiner szerint focizni sem ajánlott 12 éves korig…?

Mindjárt szólok az igazolt sportoló, focizó hétéves fiamnak…

Halácsy Péter: Tény, a tévé volt az első eszköz, amit a szülők feltaláltak, majd használtak, de nem szerették a gyerekeknél, ha ők is követték a példájukat. Az alkoholtól könnyebb volt őket távol tartani – egy gyereknek nem kellemes az alkohol, nem úgy a tévé…!

Átlag szülőként, aki sok másik szülővel és pedagógussal beszélget, úgy látom, a legnagyobb félelem, hogy a „kütyüzés” addiktív és sokszor passzív tevékenység (órákig tartó videónézés, egyszerű játékok), sok a veszélye (netes zaklatás, adatbiztonság problémái, pornó és erőszak). Miközben sokan látják az előnyeit is – elsősorban ismeretszerzésben. Hogy lehet egyensúlyt tartani, és van-e tanácsod a vég nélkül telefonáló vagy gépező kamaszok szüleinek?

Halácsy Péter: Én is rászólok néha a gyerekemre: „ha egy óránál tovább nézel egyszerre Youtube-videókat, akkor ELTŰNIK AZ AGYAD!” Persze ez a szigorúan vett passzív, szórakoztatási célú filmnézésre vonatkozik – általában ezt kifogásolja a szülő. Viszont egész más, ha EGYÜTT leülünk a gép elé, hogy valamit megtaláljunk, ami minket érdekel – a minap például együtt követtük a videót, aminek útmutatása alapján hattyút hajtogattunk papírból. Ez a fajta tevékenység szerintem sose vezet ahhoz, hogy „eltűnjön az agyad” – nem is beszélve az aktív alkotásról: robotika, animációk készítése, saját játék programozása, zeneszerzés és hasonlók. Ezek a tevékenységek inkább a tíz éven felülieket kötik le, de számukra hallatlanul értékes. Az informatikát egyébként is szerintem nem tanulni kell, hanem csinálni, hisz része a mindennapi életnek, mindennapi tevékenységeknek – mondjuk ez szinte mindenre igaz, a mi iskolánkban az a cél, hogy csináljuk a dolgokat, ne „megtanuljuk”. Nemhogy tiltanánk, sőt animációs vagy robotika-kurzusokat szervezünk a tíz év körüliek számára.

Említetted az előbb a gyereket, aki vég nélkül csetel. Nézzünk magunkba kicsit – mit csinálunk, mi felnőttek, milyen példát mutatunk? Te szoktad bevinni a hálószobába, az ágyba a mobiltelefonod?

Nem.

Halácsy Péter: Akkor van némi esélyed arra, hogy a gyereked se tegye.

A minap összevesztem vele. Nem tette el a telefonját, miután megegyeztünk, hogy nem használja a családi programon, mert semmire se fog utána emlékezni – és még jó, ha hasra nem esik, mert nem figyel. Aztán csak elővette, csetelt a múzeum közepén, és még a testvérével is összeugrott – elvettem tőle a telefont. Szerinted hibáztam?

Szerinted?

Nem is a telefonozásért, voltam mérges, hanem mert nem tartotta be, amiben megegyeztünk. Ezt el is mondtam neki utána, mikor visszaadtam a telefonját. Sajnos úgy érzem, nem minden a példamutatás – egy barátnőm panaszkodott a minap, hogy az értelmes, okos, önálló gyerekei (akikre nagyon büszke egyébként) NEM OLVASNAK. Nem afféle irgumburgumként mondta, csak kudarcnak látta, hogy nem tudta ezt az élvezetet átadni nekik. Pedig példát, azt mutatott…

Halácsy Péter: Az én nagymamám meg nagy lelkesedéssel kötött… Nekem is kéne? A gyerekeink mások. Elhiszem, hogy nagyon nehéz ezt elfogadni, én sem gondolkodom egyelőre azon, mi lesz, ha az én gyerekem például élsportoló szeretne inkább lenni, ami tőlem távol áll. A telefonos történetre visszatérve: bár lehet, nem volt ideális megoldás, de nem merném mondani, hogy hasonló helyzetben én nagyon másként reagáltam volna.

Mit tanácsolsz a kütyüre ragadt kamasz szüleinek?

Halácsy Péter:  A jó alkalmazások és eszközök mindig arra ösztönzik a felhasználót, hogy szeresse meg, használja sokat, és egyre jobb legyen benne. A Prezi is ilyen. Tanuljuk meg kezelni a dolgot! Az önuralom, mérték és tudatosság nem lebecsülendő értékek, a kitartás és önkorlátozás is értékes kompetencia, a munkában is. Segítsünk a gyereknek ezt kifejleszteni. Mivel már én is „más generáció” vagyok, én se értem néha, miért használnak például kényelmes laptop HELYETT is mobilt a tizenévesek, vagy miért akarnak hosszabb szöveget megírni a mosdóban… Ők így szeretik.

Hátrányos helyzetű fiatalokkal is dolgoztok, például Bagon. Sőt, a Preziben már kolléga lett a hányatott sorsú Heléna, aki példaértékű „karriert” járt be. Őket hogy szólítjátok meg, mi lehet vonzó a tanulásban a bagi gyerekeknek és szülőknek? Számít-e hogy a Prezi „menő”? Úgy tudom, nem csak a budapesti felső-középosztályt várjátok ugyanis az új sulikba. Van-e jelentősége, hogy esetleg ezek a gyerekek a digitális világban is járatlanabbak?

Halácsy Péter: A végén kezdve: szerintem nem nagyon járatlanabbak, legalábbis mobilja úgy tűnik, a hátrányos helyzetű fiataloknak is van, és pont úgy használják, mint bárki más. Van tehát már egyfajta digitális kultúrájuk. Nem is hiszem, hogy a Prezi „menősége” különösebb szerepet játszana. Egyébként nem egyedül és nem hályogkovács módjára igyekszünk segíteni, hanem tapasztalt, ebben szakértőnek tekinthető helyi segítőkkel, a Bagázs szakembereivel vagy tanodákkal. Én mint felső-középosztálybeli vállalkozó, egyedül nem biztos hogy tudnám, hogyan érdemes eredményesen segíteni – a hülyeséggel párosuló ambíciótól pedig isten mentsen bárkit.

Mi „hasznosan” próbálunk segíteni, még csak nem is úgy, ahogy páran gondolják – hogy a hátrányos helyzetű gyereket feltétlenül ki kell szakítani a közegéből, és az a munka célja, hogy teljesen olyan legyen, mint egy átlag középosztálybeli a „fejlesztés” végén. Lehetnek más kompetenciái, amik adott helyzetben nagyon is hasznosak lehetnek. Hatéves gyerek és hatéves gyerek közt is lehet óriási különbség, hogy adott esetben mire van szüksége. Nem kell mindenkinek ugyanoda érkeznie a tanulási folyamat végén, a cél az, hogy mindenki fejlődjön. Bagon nemrég felnőttek érettségiztek le -számukra ez volt az előrelépés.

Szerencsések vagytok – a Prezi és az iskola is motivált, lelkes emberekkel dolgozik, akikkel öröm haladni. Van-e valami módszer arra, hogy többen legyenek a napi munkában motiváltak és lelkesek? Vagy osztod Alfie Kohn nézetét, hogy nagyrészt nem a „motiválatlan” emberrel van a baj, hanem a környezettel és a feladattal?

Halácsy Péter: A motivációink sem egyfélék – van, amikor kevés pénzért is lelkesen végzek más számára vacaknak tűnő munkát, mert mondjuk boldog vagyok, hogy az adósságaimat végre kifizethetem belőle. Úgy általában az motivál, hogy legyen a munkámnak értelme, érezzem, hogy haladok („építettünk valamit”, „megértettem valamit jobban”) és hogy tudjak kapcsolódni a többiekhez. Az ember közösségi lény, jár templomba, klubba, iskolába, munkahelyre – ha nem szeretek abba a társaságba tartozni, akkor nem fog a dolog működni. A cégek is tudják ezt, de az iskola sem más. Ha ezek megvannak, hidd el, szinte mindenki AKAR valamit és hajlandó tenni érte. Tudom, sok szülő retteg, hogyha semmi sem kötelező, akkor a gyerek csak hever tétlenül, mint valami kövér pandamackó, rágcsálva egy ízes levelet. Én nem ezt tapasztalom.

Az új módszereket használó alternatív iskolába csak pedagógusok kerüljenek? Azért merem ezt felvetni, mert a lányom részt vett CoderDojo foglalkozásokon ahol fiatal fejlesztők voltak az önkéntesek (főleg a LogMeIn csapatából). Úgy láttam, remekül megtalálták a hangot a gyerekekkel, a saját szakmájuk iránti szenvedélyük is „átjött” és eredményesen tanítottak. Belefér egy ilyen az általad álmodott iskolába?

Halácsy Péter: Miért, nekem van diplomám arról, hogy iskolaalapító vagy tanár lennék? Nekem sincs. Nézd meg az állásajánlatainkat, nem feltétlenül várunk el papírt. Mondjuk nem rossz közelítés az sem, akinek van egy tanári diplomája, az jó esetben ÉRDEKLŐDÖTT a tanári hivatás iránt, azért végezte el… De nem derül ki ebből se a kommunikációs vagy kollaborációs készsége, de még az sem, hogy adott esetben veri-e a gyereket. Én nem fogok tőle kérdezni olyat, amiért, ha nem tudja, esetleg egy formális szigorlaton megbuktathatnák, kell viszont sok más, hogy jók legyünk együtt.

A végén: hogy csinálod, hogy ennyi minden belefér az életedbe? (és akkor még nem is tudom, hogy a délutánra hirdetett robotika-foglalkozásokat részben maga Péter vezeti…) Mit javasolsz a feladatok áradatában úszó dolgozó szülőnek, esetleg valami praktikus alkalmazást…?

Most komolyan, kezdjem el sorolni, hogy Trello, Google- naptár meg hasonlók? Inkább kezdjük ott, ahol egyszer egy hatékonysági szakértő kezdte a tréningjét: mindenki adja oda a naptárját a szomszédjának, aki aztán a beleírt meetingek felét húzza ki… De nagy híve vagyok az Egyszerű Nevelés módszereknek is: mi például elpakolunk néha egy csomó holmit, ha három hónapon belül senki se keresi, akkor lehet, nincs is rá szükség. Mellesleg, azt tudtad-e, hogy a kifejezetten produktív emberek szoktak ezzel a problémával előállni? Ők akarnak még jobbak lenni. El kell fogadni: nem vagyunk képesek mindent megcsinálni, amit szeretnénk, és amire elvileg lehetőségünk adatott. Nekem sem sikerül. De az egyszerűsítésben lehet bízni, az sokat tud segíteni, és addig nincs baj, amíg akarunk fejlődni. És persze jól jön néhány alkalmazás. Vagy akár egy jó robot-asszisztens.

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai