Nem hajlandó a tanár digitális eszközöket használni

Mióta divat a digitális analfabetizmus?

Társalgás a neten (!), népszerű fórumon, ahol megfordul szülő, tanár, informatikus, óvónő. Már nem is tudom, hogy kerül elő a téma, az alap kiindulópont az iskolai élet szervezése, de valamiért szóba kerül az informatika és a kapcsolattartás új formái, e-mail, Facebookos csoport, neadjisten megosztott dokumentum, sőt, okostelefonos alkalmazás.  Az egyik, tanárként bemutatkozó kommentelő épp csak ki nem kéri magának: az okostelefon kényelmetlen, Facebookra elvből nem regisztrál, ő nem fog munkaidő után e-maileket írogatni, hiszen alig van hadra fogható gép a tanáriban, ha valaki hiányzó leckét akar, ballagjon be érte a portára, ott leadja neki, ha előre kéri. Papíron.

Ami a munkahely informatikai eszközökkel való gyenge ellátottságát illeti, értem is a problémát, de a következő pár komment már ott tart, hogy a sok netfüggő miért neveli a saját gyerekét is annak, jönnek a példák, milyen remek ember az illető, aki dolgozik, hazamegy, kertészkedik, énekel, mit tudom én, véletlenül se kerül billentyű a keze alá, hiszen ő... ÉL, semmi pótcselekvés. Ismét mások kontráznak: ez se működik jól, az se működik jól, minek mindenhova szoftver meg újabbnál újabb gépek. Már rázom a fejem: mit értünk itt félre nagyon?

Aki sokat netezik, nem él?

Végiggondolom a naponta nyolc-tíz órát képernyő előtt görnyedő ismerőseimet: melyikre lehetne ráhúzni a kóros netfüggést? A könyvelő Nórára, az építész-tervező Péterre, vagy a radiológus Orsira, akinek a szakmája informatika nélkül jóformán nem is létezne? Nem rémlik, hogy ezek az emberek ettől elfelejtettek volna élni. És képtelen vagyok elhinni, hogy sokan még mindig leginkább a szórakozáshoz kötik akár az informatikát, akár a nethasználatot.

Ami a nem működő technikát illeti: ismerem a pocsék érzést én is, amikor félnapnyi munkánk ment a kukába egy váratlan áramszünet miatt, a dühöngést a vacakul megtervezett vállalati adminisztrációs rendszer packázásai során, az őrjöngést a lassú wifi és az összepárosíthatatlan technikai eszközök felett. De hibát követ el, aki egy-két vacak alkalmazás vagy szerencsétlen hardverhiba miatt elvetné a modern technológia összes vívmányát.

Lustaságból nem tartja a lépést

Van sajnos, a lustaságfaktor, az „énnemtanulommeg”. Ezt a játszmát játssza Gizi, az óvoda gazdaságisa, aki készpénzben követeli az ebédpénzt, még mit nem, netbank mindenféle bitekkel és bájtokkal, tessék, kérem behozni a borítékot. A cégvezető, aki megteheti, hogy másokra szignálja a feladatot, amit neki se ártana megtanulni – az első sikkasztási kísérlet után talán meg fogja. Intézményi szintű lustaságfaktor és félreértett spórolás van a Hivatalnál, „aki” papíron, pecséttel, személyesen kér valamit, amit jó pár országban pár kattintással is be lehet hitelesen és megbízhatóan küldeni.

Az „énnemtanulommeg” emberek többségének legnagyobb félelme a saját nemtudása. Hogy nem „nem akarja”, hanem nem képes rá. Hogy ez kiderül a kicsik, a beosztottak vagy a partnerek előtt, és mekkorát fog égni, ha lebukik. Van egy rossz hírem: informatikával foglalkozni szinte mindenkinek megúszhatatlan. Egy jó is: megtanulható, és minden fejlesztő erőlködik a még felhasználóbarátabb megoldásokon. Amik viszont egyre jobban átszövik az életünket, ott vannak a konyhában, a nappaliban, a buszokban-autókban, a telefonokban, egyetlen pici okostelefonban lassan annyi, mint régen egy űrkutató központban.

Rajtunk múlik, hogyan használja a gyerek az okoseszközöket

A tablet, a számítógép, az okostelefon eszköz, ugyanúgy, mint a serpenyő vagy a könyv, lehet jól és rosszul használni, és ebben mi szülők sokat segíthetünk – milyen érdekes egyébként, hogy míg a könyvmoly gyereket általában nem éri támadás, hogy „kelj fel és menj élni”, a képernyőre ragadt gyerek hamar megkapja ezt, függetlenül az adott képernyő tartalmától. A legnagyobb gond tehát az, ha a gyerekeknek azt sugalljuk tanárként, szülőként, hogy az informatika valami úri huncutság, kényelmi termék vagy valami újabb szórakozási lehetőség csupán.

A „digitália” jelentőségét tagadó tanár nehéz helyzetben van, és még nehezebben lesz pár éven belül. Aligha fog szót érteni a diákjaival, még ha egyébként varázslatos egyéniség is a katedrán. De a legnagyobb baj akkor lesz, ha félreértésből „megóvjuk” a gyerekeket az informatikától, aki aztán döbbenten fogja látni: nem tart rá igényt a munkaerőpiac semmilyen szinten, mert az alapvető informatikai készségek meglétét olyan egyértelműen alapnak veszik, mint a szorzótáblát vagy a cipőhordást, és gúnyos mosollyal utasítják el, ha valakinek „derogál” ezeket megtanulni valami félreértés miatt. A digitális analfabetizmus nem „klasszikus erény” lesz, hanem szánandó fogyatékosság, sajnos. Az a tanár tehát, aki maga miatt nem tanulná-használná az informatikát, legalább a gyerekek érdekében tegye meg – és még a végén kiderül, hogy az ő életét-munkáját is megkönnyítheti. Szülőként pedig egyrészt ma pótolni kényszerülünk, amit az iskola nem ad meg - másrészt pedig aktív párbeszéddel próbáljuk az „ellenállókat” a dolog előnyeiről meggyőzni.