Milyennek látja a világot egy nyolcadikos?

Daru Csenge a vágsellyei Pázmány Péter Alapiskola és Óvoda 8. osztályos tanulója. Kedveli az irodalmat, szeret írni, valamint a Muskátlis néptánccsoport tagja. Ő már annak a generációnak a tagja, amely számára az okostelefon, a Facebook és az Instagram ugyanolyan természetes, mint az autó, a hűtőgép vagy éppen a mosogatógép. A Digitális Témahéten meghirdetett cikkíró pályázatra Az én generációm jövője című fogalmazásában, bemutatja, hogyan éli meg a mindennapokat a 21. században. Az is kiderül, hogy ma már okostelefon nélkül nincs gyerekkor, de a felnőttek sokszor rosszul ítélik meg a gyerekeket, amikor általánosítanak.

Az én generációm jövője

Sok minden megváltozott a modern találmányok feltalálása óta, most már mindent könnyebben, egyszerűbben meg lehet oldani. 

Míg a szüleink, nagyszüleink kézzel írott leveleket dobáltak egymásnak az osztály egyik végéből a másikba, a mai gyerekek ezt megtehetik SMS-en, Viberen, Messengeren, Facebookon is. El sem tudom képzelni, hogy a nagyszüleim hogyan élték mindennapjaikat a digitális eszközök nélkül. Még csak a házi feladatot sem tudták egymásnak elküldeni telefonon keresztül. Ma napi szinten használjuk a mobiltelefont, számítógépet a munkahelyen, az iskolában és otthon. Szinte mindent a modern technika segítségével csinálunk.

De akkor, hogy oldották meg régen az emberek a dolgaikat, problémáikat? 

Nekünk teljesen természetes, ha SMS-t küldünk valakinek, vagy felhívunk valakit, de régen az embereknek másképp kellett megoldaniuk a kommunikációt. A nénik és a bácsik az ablakon kihajolva beszélgettek az arra járókkal, vagy feladták a levelet a postán, ha valakinek üzenni szerettek volna. Százötven éve még lehetetlennek tűnt, hogy valaha is feltalálnak egy olyan eszközt, melyen 2 ember gond nélkül beszélgetnek egymással úgy, hogy nagy távolság van köztük, akár más-más országban tartózkodnak.

Az osztályomban felmértem, hogy naponta ki mennyi időt tölt a telefon, a számítógép vagy a tévé előtt. A válasz az volt, hogy minimum napi 2 órát. Persze, tisztelet a kivételnek. Vannak még szorgalmas diákok is, akik értelmesebb dolgokkal töltik a szabadidejüket (sportolnak, rajzolnak, hangszereken tanulnak játszani), de – sajnos - az ilyen gyerekekből egyre kevesebb van. Én is ilyen gyerek vagyok! Igaz, hogy naponta használom a telefont, de épp csak annyira, hogy megnézzem az üzeneteket és válaszoljak rájuk. Járok focira, néptáncra, rajzra, gitáron és citerán is játszom, és úgy érzem, ezekkel sokkal jobban kihasználom az időmet, mintha naphosszat a számítógépem előtt ülnék. 

Mikor reggelente belépek az osztályterembe, már akkor mindenki bele van merülve a mobiljába. Én inkább azt várnám, hogy megbeszéljük a hétvégét, a ránk váró írásbeliket, vagy éppen, hogy jót nevessünk valaki beszólásán, poénján.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a gyerekeknek kézbe sem lehet venni a telefont. Természetesen lehet rajta játszani, de csak mértékkel. Vannak olyan ismerőseim is, akik naponta 5-6 órát töltenek el a gép előtt ülve, mások kiposztolt képeinek a nézésével, ami már káros lehet, hiszen függőséget okozhat, és a szemet is rontja. 

Ha egy kicsit letennénk ezeket a digitális eszközöket, több időnk lenne a barátainkra, családunkra, és mindenre, amit szeretünk.

Vajon milyen lesz az élet, ha ezek a gyerekek felnőnek? Önállóak lesznek majd? Képesek lesznek helytállni a világban? A világban, mely mindig bizonyítást, versengést követel? Jó példát mutatnak majd az ő gyerekeiknek? 

Nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a jövő. De egy biztos, többet kéne beszélnünk egymással, nem csak a telefonon keresztül, hanem élőben is. Összejönni a barátokkal, közös programokat szervezni, együtt lenni a családdal. Jobban oda kellene figyelnünk egymásra. Tisztelnünk kell az időseket, figyelnünk kell a gyerekekre, tanítanunk kell őket, és nem utolsósorban segítenünk kell az embereknek a szebb jövő érdekében.

A kép illusztráció