Meg kell tanítanunk kommunikálni a gyereket

Körbenézünk az utcán, a buszon, a metrón. Mit látunk? Lehajtott fejjel közlekedünk és utazunk. Ennek viszont leggyakrabban semmi köze nincs a szégyenhez vagy a szomorúsághoz. Pedig annak tűnhetne, hiszen a földet néző, maga elé bámuló emberről ezt feltételezzük. Élő párbeszédben a szemlesütés, a fej mozdulatai mind jelentéssel bírnak, hozzávéve a szánk és az arcizmaink mozdulatait is. Ha pedig ott van a kezünkben egy okostelefon, vagy valamilyen más eszköz, mindez egyből más jelentést kap. A kezünkkel, az ujjainkkal kommunikálunk, érintőképernyők, digitális billentyűzetek továbbítják a gondolatainkat, a véleményünket és az érzéseinket. Rezzenéstelen arccal tudunk örülni, bosszankodni vagy éppen vitázni, teljes csendben. Csak az ujjak hangja hallatszik, ahogy a telefon képernyőjéhez vagy a billentyűkhöz ütődnek gyors egymásutánban. Nézzünk szét a buszon, a metrón vagy az utcán. A rossz híreket, párunk egy kedves mondatát vagy a nap legjobb hírét is rezzenéstelen tekintettel fogadjuk – arcunk helyett majd a smiley, a szívecske és a többi rajzocska beszél majd helyettünk.

A testbeszédünk a kommunikációnk – és az ez által közvetített információ – csaknem 60 százalékát teszi ki, 35 százaléka pedig a hangsúlyból, a hangszínből és a hangmagasságból származik. Hová tűnik mindez, miközben chatelünk, hozzászólásokat, e-maileket írunk? Az egész átalakul egy képernyőn olvasott betűhalmazzá, ahol az írásjelek és a hangulatjelek meglehetősen szerény kompenzációt nyújtanak csak. Még egy telefon- vagy Skype-beszélgetésnél is kevesebbet kapunk, mint élőszóban. A tapasztaltabbak megtanulnak az itt fellelhető jelekből is olvasni, de az elvesztett információmennyiség gyakran vezet félreértésekhez. Ahogy az online írásos kommunikáció aszinkron jellege is. Hiszen gyakran már aközben reagálunk, hogy a másik befejezte volna, vagy még az előző mondatára válaszolunk, de közben már érkezik még egy, és azután is egy. Képzeljük el, hogy élőszóban egymás szavába, félmondatába vágva kellene beszélgetnünk. Egyik fél sem lenne elégedett, sőt, mindez látszódna is rajtuk. Lehet, hogy mi is írtunk már családtagnak, aki a szomszéd szobában volt csak? Mert így könnyebb, kényelmesebb.

Külön figyelmet érdemel az a gondolat, hogy az online kommunikációnk során hajlamosak vagyunk agresszív és bántó viselkedésre. Ez – az élő beszéddel ellentétben – az ismeretlenség és a névtelenség jelenségéből is fakad. Ha egy hírt olvasunk, könnyen ítélkezünk, hiszen egy névtelen, arctalan emberről szól mindez. Sose látott mások ők, akiket az online felület hozott csak közel, valójában viszont távol vannak, lényegtelenek és így az érzéseik, az érveik is azzá válnak. Dehumanizáljuk, vagyis emberi tulajdonságaitól megfosztva kezeljük a másikat. Azonban elfelejtjük, hogy ő is egy érző emberi lény. Emellett sokan vélik úgy, hogy az online interakciók és kommunikáció nem lényeges, nem számít, kicsi a hatása. Mivel mindez érzelmeket gerjeszt, és bántó, sértő is lehet, így önbecsapás ezt gondolni. Megfigyelések alapján az erőszakos cselekedetek vagy halálos balesetek áldozataival kapcsolatban is gyakran merül fel az áldozathibáztatás.

„Magának köszönheti, másképp kellett volna csinálnia, így jár az aki…”

– olvashatjuk a hozzászólásokban. Hiába művelt, adott esetben kedves valaki élőben, az online térben a szociális maszk nagyon könnyen lehullhat. Ez sajnos gyakran előfordul áldozathibáztatásként is – annak a nyakába varrjuk a felelősséget, akit bántottak, aki pórul járt.

Néhány fontos információ a témában:

• Az agresszió és a személyeskedés csak további ellentéteket és feszültségeket szül.
• Nem kötelező mindenre reagálnunk és a véleményünket hozzáfűznünk.
• Van, hogy az agresszió jelentése, naplózása, vagy épp a kommunikáció befejezése a megoldás.
• Az egyet nem értés vagy az eltérő vélemény nem jelenti azt, hogy ellenségek vagyunk.
• Az általunk támogatott nézőponttal ellentétes meglátások nem ellenünk, rólunk szólnak.
• A monitor „másik oldalán” is egy olyan ember ül, mint mi.

A digitális világban az idegen minden bizonnyal az is marad és gombnyomásra megszabadulhatunk tőle. Ha pedig nem tekintjük emberi lénynek, akkor feljogosítva érezhetjük magunkat, hogy bántsuk. Más a véleménye, és olyasmit képvisel, amivel nem értünk egyet? Tudatosan, összeszedetten és a lényeget átadva is megfogalmazhatjuk az érveinket és a mondanivalónkat. Lehet, hogy nem érti meg a másik, és félresöpri a mondanivalónkat, de ez valóban a mi felelősségünk ekkor már? Az agresszió nem fogja elfojtani a különbségeket, csak tovább szítja a vita hevét. Hozzáállásunkkal eldönthetjük, hogy a probléma, vagy a megoldás részeivé akarunk válni inkább. És azt is, milyen eszközt használunk az érdekében. Ha pedig belegondolunk abba, hogy ez a viselkedés elfogadottá válhat, egyfajta normává, akkor tegyük fejben hozzá ezt is: egy családtagunkkal és velünk is így fognak bánni, hiszen a többi ember számára idegenek leszünk mi is.

És ami a legfontosabb: ha mindezekkel az információkkal tisztában vagyunk, akkor tudjuk átadni gyerekeinknek is – lehetőleg minél hamarabb, hogy jól tanulják meg használni a modern kommunikációs eszközöket.