Kódolás közben gyereket nevelek

Vica | Olvasási idő: 6 perc

Vica

Kor: 48 Gyerekek száma: 2
"Az informatika természetesebben veszi körül a gyerekeimet, mint engem gyerekkoromban nyaranta a kiscsibék. Szívügyem a lányok érdeklődésének felkeltése az informatika, távközlés, programozás iránt."

Tóth Ildikó azon (ma még) kevesek egyike, akik már gyerekkorukban programozók akartak lenni. Ezzel együtt ugyanúgy akart családot is, mint a nők többsége – jelenleg második babáját várja. A vágyott szakma nem okozott csalódást, bár a munka és magánélet összeegyeztetése produkálhat váratlan feladatokat. Amire kiskorában még kevésbé gondolhatott: fejlesztők számára is egyre elérhetőbb a rugalmas, akár otthonról is végezhető munka, cserébe viszont folyamatosan tanulni kell. Arról kérdeztük, hogy jut eszébe egy 11 éves kislánynak, hogy fejlesztő legyen, és ha második gyereke lány lesz (az első fiú), ajánlaná-e neki a saját életpályáját?

A kezdetek

A 80-as évek közepén az tűnt fel, hogy legkevésbé sem a babák és egyéb lányos játékok érdekelnek, hanem folyamatosan a fiúkkal lógok kinn a páston, focizunk vagy kergetőzünk.

Öt-hatévesen űrhajós akartam lenni, nem sokkal később gokartversenyző. Igazi nőies szakmák, ugye? Nem tudom, honnét jött, de édesanyám is műszaki területen dolgozott, mérnökökkel. Nem volt egy túl nőies nő, bár rendszeresen szoknyában járt, de sminkelni sosem sminkelte magát, lehet, emiatt lettem én is hasonló.

Tízévesen aztán egyik rokonunk, aki iskolában tanított, a nyári szünetben hazahozta az iskola Commodore +4-ét. Nyárra ezeket a gépeket talán biztonsági okokból, de a tanároknál helyezték el. Később volt 16, meg C 64 is. Így mikor a nyári szüneteket a mamámnál töltöttem, sokszor volt, hogy bementem „gépezni”. Mi érdekel ilyenkor egy gyereket? Persze, hogy a játékok. Nálam sem volt másként.

„Egyszer úgy döntöttem, egyikkel sem szeretnék játszani, na, majd én írok egy játékot!”

Emlékszem, ahogy veszem le a polcról a ZX spectrumos könyvet, és csodálkozom, hogy a kód sehogy sem akar futni Commodore-on. Végül rájöttem, hogy az, hogy valami számítógép, nem jelenti, hogy ugyanaz a kód elfut rajta. Végül egyik könyvből sikerült bepötyögnöm egy kódot, egy folyót rajzolt ki, azt a kódot változtatgattam a magam kényére-kedvére. Itt döntöttem el 11 évesen, mi is szeretnék lenni. Az út azonban nem volt ilyen egyszerű.

Út a munkáig

14 éves koromra édesapám ígért egy c64-t, amit végül sosem kaptam meg. Nem kicsit voltam elkeseredve. 18 évesen már tudatosan erre a szakmára készültem, ennek örömére be is adtam két programozó matematikus meg egy közgazdasági programozó matematikus szakra a jelentkezésem.

„Nekem azonban senki nem szólt, hogy hé, ezek matematikus szakok, ne tévesszen meg, hogy ott a programozó szó előtte!”

Lényeg a lényeg, faluból Budapestre felkerülve (és otthonról kiszabadulva) persze nem sikerült fényesen a szemeszter, januárban meg már adtam is be műszaki informatikus képzésre a Kandóra. Felvettek, 300 főből 10-en voltunk lányok.

A főiskolán kicsit mindig kilógtam a sorból, nagy barátságokat nem szereztem. Egyik nyáron szakmai gyakorlatra kerültem a Mávinformatikához, nagyon frankó kis csapat, teljesen ingyenes gyakorlat, de egy hónapot bevállaltam, hogy bejárok, és tanulok tőlük. Végül 28 évesen, anyagilag kissé visszalépve, gyakornokként kezdve, de sikerült elindulnom azon a pályán rendesen, ahol mindig is szerettem volna lenni. Itt már a korabeli elképzeléseim abszolút köszönőviszonyban voltak a valósággal.

„Azt már nagyon hamar láttam, hogy valószínűleg erről a területről kerül ki a párom is.”

Exem, akivel majd 10 évig együtt voltam Java fejlesztő, férjemmel pedig több mint 8 éve vagyunk együtt, ő devopsként dolgozik. (Vicces, mikor magyarra próbálja lefordítani mit is jelent, egyfajta „felhőidomátor”).

Aki kimarad, lemarad?

35 voltam, amikor a fiam megszületett. Pont ebben az időszakban fordult nagyot a frontendes terület, új technológiák lettek szélsebesen sztenderdek. Lemaradtam, de már csak akkor derült ki, amikor visszamentem dolgozni.

„A mi szakmánk olyan, hogy itt holtig tartó tanulás van.”

Csak konferenciákon vagy a munkahelyen tudom megtanulni az új technológiákat. Ha itthon tenném, azt az időt a családomtól venném el. Ettől függetlenül próbálom ledolgozni azt a 10 hónap kimaradást, amit a gyerekvállalás okozott.

Most, hogy hamarosan érkezik a testvér, pár dolgot már másképp tennék. Ha lesz egy kis szabadidőm, akkor szeretnék részt venni, és javításokat beküldeni nyílt forráskódú projektekhez, hátha így naprakészebb marad a tudásom. Ezt majd az idő eldönti, két gyerekkel azért másabb, mint eggyel.

Ha lányom születne

Kicsit fura elképzelnem, hogy lányom legyen, de szánnám neki ezt a pályát. Fel kell kötni a gatyát, mert hacsak nem változik a világ, lesz, aki megkérdi tőle, nőként mi vitte erre a pályára. Bár talán itt, az Egyesült Királyságban nem nézik annyira ufónak a női fejlesztőket.

„Nem szeretném nagyon befolyásolni, hogy mit választ, viszont elmondanám, hogy a magam részéről mit tartok pozitívumnak és negatívumnak.”

Pozitívum egyértelműen, hogy az elvárások jó része lényegre törő, nem veszik el az ember a részletekben. Ha valaki kissé magába forduló, azoknak is megfelelő terep. A legfontosabb, hogy az ember problémamegoldó típusú legyen, ha irritál, hogy valamit nem tudsz megoldani, és addig keresed a megoldást, míg meg nem találod, akkor ez a pálya ideális lehet. Nem mellesleg, ha jól választ az ember – mert fizetésben azért itt is lehetnek elég nagy eltérések – azért többnyire az átlag feletti kereset elérhető.

Negatívum lehet az imposztor szindróma, hogy úgy érzed nem vagy elég jó, illetve ha kiesel a szociális összejövetelekből, akkor lemaradhatsz olyan információkról, amiről esetleg csak ott esett szó. Márpedig, ha családod van, akkor valószínűleg inkább mész haza, minthogy este nyolcig sörözz a haverokkal. Néha azért ez is belefér, de megritkulnak az alkalmak. Tapasztalat.

„A legfontosabb számomra azonban az, hogy a gyermekeink merjenek azok lenni, akik valójában. Merjenek önmaguk lenni, ha épp az egyik virágkötőként lenne boldog, akkor úgy, ha táncosként vagy színészként, akkor úgy.”

El kell fogadnunk, hogy ők már teljesen más generáció, lehet azok a munkakörök már nem is lesznek 30 év múlva, mint amik most léteznek. Szimplán csak legyenek boldogok, ennél jobbat nem kívánhatok nekik.

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai