Így válik szuperhőssé a félénk gyerek

Volt régen egy sakkozó osztálytársam, akinek a versenyek előtt mindig meg kellett jelennie a sportorvosnál – valahogy mindig ő jut eszembe, amikor az e-sportról hallok. Kifejezetten sportnak egyik műfajt sem nevezhetnénk a szó fizikai erőkifejtés igénylő értelmében, mégis kitermelnek hősöket és példaképeket. Igen, már az e-sport is.

Bárki lehet legenda

Talán a League of Legends a legismertebb és legnépszerűbb többszereplős, ingyenes online játék; a hősi karakterekkel bíró játékosok három- vagy ötfős csapatokká összeállva küzdenek más csapatokkal a különböző pályákon. A játék több szempontból is hasonlít a sakkra, hiszen komoly stratégiai gondolkodás kell a győzelemhez, de a játékosok közben aranyat is gyűjtenek, a kalandokon keresztül pedig egyre fejlődnek a karaktereik.

Ami elsősorban megkülönbözteti a 2009-ben indult játékot a többi hasonlótól, hogy már 2010 óta világbajnokságokat is rendeznek belőle, így professzionális e-sportnak tekinthető: szponzorok által támogatott játékosokkal, nézőkkel, kommentátorokkal. A legkomolyabb kultúrája a versenyszerű videójátékozásnak Dél-Koreában fejlődött ki, ott gyakorlatilag celebnek számítanak a legjobbak: megszólítják őket az utcán, reklámokban szerepelnek. A trend pedig terjed: nemrégiben lezajlott a magyar League of Legends-bajnokság döntője is, összesen 16 csapat részvételével, várhatóan profi liga is indul.

Tornából felmentett szuperhősök

A League of Legends (de említhetnénk az Overwatch vagy a HearthStone nevű játékokat is) tökéletesen alkalmas terep tehát arra, hogy az életben visszahúzódó, kortársai közt kevéssé népszerű gyerek is komoly sikerélményeket és társaságot szerezzen magának. Hiszen itt akár nemzetközi hőssé is válhat a csúnya köznyelv által egyébként „gyógyegérnek” titulált személyiség. Természetesen nem csak tornából felmentett, maguknak való „okostojásokkal” találkozhatunk a játékosok között, de a sztereotípia annyiban igaz, hogy az introvertált gyerekek számára nagyon sok szempontból vonzóbb időtöltés ez, mint a kortársakkal megélt valós élmények. Még akkor is, ha az elért siker csak egy bizonyos szubkultúrában számít sikernek, ha a valódi magányosság mit sem változik.

Mindeközben külső szemlélőként, főleg szülőként igen nehéz kitalálni, hogy a gyerek látszólag feleslegesen pazarol-e el rengeteg időt egy online fantáziavilágban, vagy épp a jövő e-hőse és e-bajnoka van születőben. Főleg akkor nem könnyű a támogatás és a korlátozás arányát mérlegelni, ha azt látom, hogy az amúgy inkább magányos gyerekemnek végre sikerélményei vannak, mosolyog, és ha virtuálisan is, de legalább társaságban van.

Kell a kapcsolat a valósággal

A Digitális Család pszichológus szakértői szerint ennyire visszahúzódó gyerekek esetében a szülőknek kreatívan és türelmesen érdemes hozzáállniuk a helyzethez:

„Előfordulhatnak olyan szerencsés együttállások, hogy az online tér a valóságra is kiterjed, és a játékban megismerkedett gyerekek élőben is tartják egymással a kapcsolatot, ehhez azonban olyan szociális készségek kellenek, amit pusztán az online térben nem lehet elsajátítani. Ott illuzórikus az együttlét, késleltetettek a reakciók, nem komplex kommunikáció zajlik, amiben az ember az egész lényével benne van – vagyis ez egy védett kommunikációs helyzet, ami az intovertált gyereket még mindig nem egy valós szociális szituációba állítja.

Ehhez kapcsolódóan a másik probléma az lehet, hogy ha sokáig belemerül ebbe a világba, kimaradhat az életéből egy szükséges személyiségfejlődési szakasz. Ha pedig nem tanulja meg és nem gyakorolja, hogyan kell szimmetrikus kapcsolatot kialakítani, a kortársakkal élőben kooperálni, rivalizálási helyzetet megoldani, akkor ez hiányosság marad a személyiségben, amely az életkor előrehaladtával spontán módon már nem alakul ki.

Egy erősen intovertált gyerek esetében szülőként természetesen örülnénk, hogy végre van valami, amiben sikeresnek érzi magát, pszichológusként viszont azt mondanánk, hogy perspektívában érdemes gondolkodni. Vagyis mit gondolok, mi lesz a gyerekkel 10 év múlva, 18, 28 évesen a világban? Bármennyire is magának valónak tűnik a gyerek, nem szabad beletörődni abba, hogy mindig ilyen volt és ilyen is marad – sosem tudhatjuk, mikor éri olyan impulzus, ami eltérítheti, kibillentheti ebből a visszahúzódásból. Érdemes tehát mindig alternatív lehetőségeket felajánlani neki, kreatívan megpróbálni olyanokat kínálni a gyereknek, amit szívesen választhat. Szülőként persze gyakran nagyon eszköztelennek érezheti magát az ember, de a lényeg, hogy ne a semmi és a valami, hanem a valami és a valami között tudjunk választási lehetőséget nyújtani.”