Ezért unják magukat az Alfa gyerekek az iskolában?

Kisebbik fiam elsős. A második félév elején ott tartanak, hogy rövidebb, összefüggő szövegeket is olvasnak. A legutóbbi olvasmánya viszont teljesen meglepte, engem pedig sokkolt.

Olvasmány a telefonálásról

Szótagolás nélkül idézem az olvasókönyv szövegét:

„Csaba telefonál

Felveszi a kagylót. Megvárja a búgó hangot. Beüti a számokat. Megvárja, hogy felvegyék. Köszön és bemutatkozik. Röviden beszélgetnek. Elköszön. Visszateszi a kagylót.”

Első pillantásra nincs semmi baj ezzel a szöveggel. Vezetékes telefonnal így telefonálunk. Sőt, ha már 30 évvel ezelőtt is szerepelt az olvasókönyvben, akkor engem úgy tanított meg a telefonálásra, hogy igazi telefont előtte nem is láttam. Tehát nem csak érdekes, de igen hasznos is lett volna.

A mai gyerekeknek viszont hiába érdekes ez a történet, nem túl életszerű. Vezetékes telefont talán még nem is láttak.

Hogyan telefonálunk?

Az egyetlen, de talán nem apró probléma ezzel a szöveggel, hogy az Alfa-generáció tagjai olvassák. Ők azok, akik 2010 után születtek és egész életükben okostelefonokat láttak maguk körül, sőt, talán még játéknak is játék okostelefont és tabletet kaptak baba korukban.

Ajánlott cikk

Generációs kisokos: Miért nem értjük meg egymást?

Steigervald Krisztián generációkutatóval beszélgettünk arról a hat generációról, amely ma Magyarországon együtt él a családban, a munkahelyen és a társadalomban.

Számukra a telefonálás folyamata úgy zajlik – legalábbis ezt látják, ezt tanulják meg -, hogy az emberek megnyomnak pár gombot a telefonjuk kijelzőjén, a fülükhöz emelik a készüléket, várnak, majd beszélnek. Végül megnyomnak egy gombot.

A kagylót a tengerparthoz kapcsolják, nem a telefonáláshoz.

Amikor rákérdeztem a fiamnál, hogy milyen kagyló szerepel a történetben, lelkesen mesélte, hogy a tanító nénivel megbeszélték, hogy régen olyan telefonok voltak, amelyek két részből álltak és a telefonkagylót zsinór kötötte a telefonhoz.

Gyorsan kerestem is neki néhány fotót régi telefonokról az interneten, az okostelefonomon.

Ha valami felett eljárt az idő, kell-e tanítani?

Engem sokkolt a helyzet fonáksága. Új technológiákkal magyarázok egy régit. Mintha golyóstollal írnám meg a lúdtollhegyezés trükkjeit.

Én elsősként azért nem ismertem a telefont, azért nem voltak gyakorlati tapasztalataim, mert nem volt otthon telefon. A gyerekem pedig azért nem ismeri a vezetékes telefont, mert itthon már nincs szükségünk rá.

Emlékszem, a szüleimnek milyen fontos volt, milyen büszkék voltak, amikor bekötötték hozzájuk a telefont. Nálunk pedig hiába van az internet „mellett” itt a vezetékes telefon is, nem használjuk. Hozzászoktunk a mobil szabadságához és a chat-eléshez. A gyerekeink pedig ebbe nőnek bele és azt számolgatják, tervezgetik, hogy nekik mikor lesz saját okostelefonjuk.

Az életre neveljük a gyerekeket?

Ha az iskola az életre nevel, lépést kell tartania a digitális fejlődéssel. De bevallom egy olyan olvasmány, ami arról szólna, hogy Csaba appot telepít az okostelefonjára és WhatsAppon elkéri a leckét a padtársától, ugyanúgy meglepett volna, mint a „vezetékes telefonálás”. És azt hiszem, ez a legnagyobb baj: nem a gyerekek jönnek zavarba a technológiák rohamléptű fejlődésétől, hanem mi, felnőttek. Sokszor azt gondoljuk, hogy egy elsős még túl fiatal az okostelefonozáshoz, nem neki való, ráér később megtanulni, pedig, ha igazán és őszintén belegondolunk, nekik ez a valóság és ha ezzel nem nézünk szembe, képmutató, hiteltelen felnőttek leszünk.

Ha én elsősként tanulhattam volna egy olyan technológiáról, ami nem volt a közelemben csak tudtam a létezéséről, akkor miért nem tanítjuk a mai elsősöket arra világra, ami körülveszi őket.