Kapcsolódó cikkek
Megváltozik a gyerek elméje, ha gyakran használ internetet, digitális technológiákat? Igen. Csak épp ne külső szemlélőként mondjuk ezt ki: nem csak a GYEREK agya-elméje változik, hanem bárkié. És nem csak akkor, ha internethasználóvá válik, hanem ha valamilyen „kognitív folyamatot” intenzíven csinál vagy hirtelen abbahagyja. Avagy mi a közös a netezni kezdő gyerekben, a GPS-t használni kezdő londoni taxisban, vagy a középkor emberében, aki a hangos olvasást némára cserélte. Könyvajánló egy sokakat érintő témáról.
Számos könyvmoly szülő nézi rémülten, ahogy a csemete rengeteget „olvas” a világhálón, miközben látszólag képtelen befejezni egy könyvet. Egyre inkább elterjed a gyorsolvasás, miközben egyre kevesebben képesek a „mély, elemző” olvasásra, főleg online, hivatkozásokkal teletűzdelt szövegeket vagyunk hajlamosak csak átfutni, kiszedni pár mondatban a lényeget.
„Az egyetemen irodalomszakos voltam, és csak úgy faltam a könyveket” – számol be Nicholas Carr Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? című könyvének egyik megidézett bloggere, aki arra panaszkodott, a webhasználat egyre intenzívebbé válásával egyre nehezebbé vált számára hosszabb szövegekre összpontosítani, és lassan fel is adta a „hagyományos” könyvolvasást, miközben rémülten gondol arra, hogy egyre szétszórtabbá válik, illetve a hajdan kedvelt tevékenység megerőltető kínlódássá vált. A dolog mintha valami járvány lenne – így reagál az agyunk a neten felénk ömlő információtömegre.
A tudósok kutatásai megerősítik: nem a gyerekekre, hanem mindenkire vonatkozik az az átalakulás, ami a digitális technológiákkal való egyre szorosabb együttéléssel jár, felnőttek és gyerekek agyát is átalakíthatja – méghozzá egyes mérések szerint akár pár hét, pár hónap alatt! – a technológiai eszközök használata. A dolog megállíthatatlanak tűnik – miközben alighanem elveszítjük abbéli képességünket, hogy elejétől végéig egy összetett feladatra koncentráljunk, de kárpótlásul olyan új készségekre teszünk szert, hogy például négy különféle médiaeszközön hat beszélgetést folytassunk egyszerre. (Akinek kamasz gyereke van, az mindjárt kap is hozzá egy két lábon járó illusztrációt.)
Bár rémületes lehet első látásra, csendben megjegyzem, ez az állandó adaptálódás és átalakulás már korábbi „innovációkat” is kísért: amikor feladták a hangos olvasást a csendes kedvéért, amikor a nyomtatott írás terjedésével emberek millióinak szókincse és ismeretei bővültek, még inkább az előnyeit láttuk csak. Amikor a technológia elérte a közlekedést, már többen észlelték, hogy a környezetünk finom részleteit gyalog mindenképp észrevesszük, lovon-lovas kocsin kocogva is sokat látunk, de az autóból elsuhanó tájak részleteire nem nagyon emlékszünk utólag. Carr felidézte, már a TÉRKÉPEK elterjedésével elkezdtek az emberek ismeretei visszaszorulni a saját környezetükről, pedig hol volt még akkor a GPS.
Miközben boldogan látjuk, hogy mennyire kinyílt és összezsugorodott a világ a net segítségével (tényleg!), aggódva figyeljük, mennyire vagyunk képesek kontrollálni az egyre gyorsuló folyamatokat, mennyire vagyunk képesek a saját találmányainkkal lépést tartani, és milyen hatással vannak ezek gyerekeinkre. Számos kutatás mutatja, miközben gyerekeink hihetetlen mennyiségű és minőségű tudást érhetnek el hihetetlen gyorsasággal, és csodás dolgokat alkothatnak egyre összetettebb és intelligensebb szoftverek segítségével, nem teljesen alaptalan a félelem, hogy az „okosabb” szoftver „butább” felhasználókat hozhat létre. Egy idézett kísérlet szerint például bizonyos idő után jobb, tömörebb, hatékonyabb megoldásokra jöttek rá azok felhasználók, akik egy „súgó nélküli” szoftverrel dolgoztak, mint azok, akik egy kifinomult oktató-segítő támogatással használták ugyanazt az alkalmazást, hiszen ők sokkal inkább hagyatkozhattak valaki más intelligenciájára és problémamegoldó képességére, mint az előbbiek.
Nem vagyunk intelligensebbek, mint őseink – állapítják meg a kutatások, csak más tekintetben vagyunk okosak. A gazdasági, technológiai és oktatási változások „áthuzalozzák” folyamatosan az agyunkat, felerősítve a gyakran használt területeket, de ezek általában a „kihasználatlan” képességeink romlásával járnak együtt, amit agyi vizsgálatok mérhetően is kimutatnak. A cikk elején idézett londoni taxis agyának egy része kiemelten fejlett és sok ingerületpályát tartalmazott, mikor kifejezett elvárás volt a sokmilliós nagyváros utcáinak ismerete fejből, de gyorsan visszafejlődik ez a terület, ha emberünk ezután csak a GPS-re hagyatkozik.
Carr könyve egyszerre optimista és borúlátó – miközben sajnálkozás nélkül tudomásul veszi a folyamatos változást, ahogy technológiai és ember folyamatos EGYMÁSRA hatása mindkét felet alakítja, Heideggerrel és másokkal egyetemben azonban aggódik némileg a szemlélődés és elmélkedés hatására létrejött kifinomult érzékek és gondolatok túléléséért, illetve hogy mi történik azon pillanaton túl, amikor a „bölcsességet igénylő feladatokat” is hajlamosak vagyunk majd algoritmusokra bízni. És a sebesség sem mindegy: Carr megerősíti, amire már a jó öreg Popper is felhívta egy korábbi cikkében a figyelmet, hogy érzéketlenséget és az erkölcsi érzék tompulását váltja ki a túl gyakori figyelemelterelés és a körülöttünk kavargó információtömeg túl gyors változásai.
„Ha én ördög lennék, és kapnék egy megbízást egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt csinálnám, amit most az ember: siettetnék. Gyorsítanám a fejlődést, az élményeket, az információkat, a történéseket, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. És addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meghaladja az emberi agy élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását. Amíg minden tönkre nem megy.”
Eljön-e a sekélyesek kora? Egyértelmű válasz nincs – de talán jobban megértjük magát a folyamatot, ha végigolvassuk a könyvet – „analóg” módban. És talán jobban megértjük a gyerekünket, aki már – kérte-nem kérte – ebbe a világba született bele, és legfeljebb segíthetjük abban, hogy uralja az általunk is létrehozott digitális világot.
