Anya, ne mondj el mindent apának azonnal!

Elvált szülő vagyok, ritkaságszámba menően jó viszonyt ápolva gyermekeim édesapjával. Ez többek között azt jelenti, hogy minden történést megosztunk egymással, ami a gyerekekkel kapcsolatos (meg néha magándolgokat is persze).

Néha nem bírom magam visszafogni egy-egy esemény kapcsán, és azonnal írok neki Viberen, például ha ötöst kap a gyerek az angol témazáróra, vagy épp felhúztam magam azon, hogy megint elhagyta a kicsi a tornacuccát. Kapok is érte rendesen – a gyerekektől.

A digitális világban lehetőség van arra, és igényeljük is, hogy a szerzett információkat, eseményeket azonnal megosszuk egymással (vagy a világgal). Engem is a megosztási „kényszer” mozgat, amikor a gyerekek életében történik valami. Legyen az egy ötös matekból (esetleg kettes nyelvtanból), házi feladat hiány, dicséret jó magaviseletért, vagy (hogy ne csak az iskolai eseményeket vegyem sorra) egy jól sikerült muffin (gyerekek által készítve), egy benőtt lábujjköröm, egy vírusos betegség, vagy a tinilányom aktuális nyávogása – ezeket úgy érzem, rögtön muszáj megosztanom a gyermekek édesapjával (a közösségi oldalakra továbbra sem teszek fel a gyerekekről semmi olyat, amit ne beszélnénk meg, vagy ciki lenne) Viberen.

Ezt a tájékoztatási módot egészen addig alkalmaztam, amíg a gyerekek felháborodva közölték, hogy elrontottam az örömüket, amikor harmadik helyezést értek el díjlovaglásban, és még le sem szálltak a lóról, amikor én már büszkén értesítettem édesapjukat az eredményeikről – és nem ők újságolhatták el a hírt. Látva szomorúságukat (és belátva az igazukat) innentől kezdve visszafogom magam, hogy a közlési és visszajelzési interakcióik élményét ne vegyem el tőlük, azaz hagyom őket, hogy az örömhíreket (és a negatív dolgokat is) ők mesélhessék el édesapjuknak – és akinek még szeretnék.

A digitális és valós megosztások, visszajelzések témájával már korábbi cikkeinkben is foglalkoztunk.

Gyermekenként és életkoronként is változik, változhat, hogy kivel, mikor, milyen módon szeretnék megosztani a velük történteket. Legyen szó apróbb, a felnőttek számára lényegtelennek tűnő dolgokról vagy akár nagyobb horderejűekről is. A gyermekek és a felnőttek nézőpontja – az információk hiányából, vagy éppen az életkori sajátosságokból kifolyólag is – a téma súlyának megítélésével kapcsolatban jelentősen különbözhet. Fontos, hogy a szülők, akár együtt élnek, akár külön, a gyermek személyiségéhez, igényeihez mérten, vele átbeszélve osszák meg a rábízott „titkokat”, a túlnyomórészt a gyermeket érintő eseményeket.

Mindemellett azonban vannak olyan helyzetek (egy betegség, iskolai nehézség stb.) aminek a szülők közötti megosztásának eldöntése nem elsősorban a gyermek feladata, hiszen az azzal járó felelősséget, következményeket még nem tudja teljes egészségben vállalni, átlátni. Azonban ilyenkor is fontos tudatnunk a gyermekkel, hogy bár értjük, hogy nem szeretné, hogy elmondjuk, de ilyen és ilyen okok miatt ezt most meg kell tennünk. Fontosnak tartjuk, hogy a digitális világ egy lehetőség, egy eszköz, egy szelet, amely bár kiszélesíti számunkra a kommunikációs teret, de használatának eldöntése még mindig a mi hatáskörünk.

Szóval a hozzám hasonló közléskényszeres szülőknek azt tanácsolom, hogy felnőttként mérlegeljék, az adott szituáció feltétlen indokolja-e, hogy az infókat azonnal továbbadják, vagy megvárhatják, amíg a gyereknek alkalma/lehetősége van közölni az illetékes(ek)kel a történéseket. Utóbbi esetben szorítsák össze a szájukat, kössék le a kezeiket, és bírják ki, hogy ne ők legyenek az elsők az információ-átadásban. Nem mindig könnyű, de megéri.