Tizennégy éves voltam, amikor a munkapadok és a satuk leköltöztek iskolám technikaterméből a pincébe. Következő évben már nem dekopíroztunk, hanem gépeltünk és Super Marioztunk. Közel sem vagyok digitális bennszülött, csak beletanultam ebbe a lehetőségekkel teli világba.
A gyermekeim viszont már nem ismerik a klasszikus tárcsás telefont, sőt, a régivágású Nokiákat is furcsállja hároméves nagylányom. Ha tévében néz mesét, nem érti, miért nem lehet pár másodperc után átugrani a reklámot. Ezek a legjelentéktelenebb jelei annak, hogy egy gyökeresen más generáció tagjainak sorsát kaptam a kezembe szülőként, ami hatalmas felelősség.
És itt nem csak arról van szó, hogy tiltás helyett minden korcsoportban az annak megfelelően mértékletes és okos használat a cél. Mikor én gimnazista voltam, a cyberbullying szó nem létezett, az Alfa-generációsokat pedig bizony attól is meg kell védenünk, hogy idegenek kihasználjak, bántalmazzák őket. Ehhez csak az lehet az út, ha biztos iránytűt adunk a kezükbe, mellyel ezen a terepen is boldogulnak.
Ezt tartom feladatomnak anyaként lányom és öccse esetében, ahogyan korábban újságíróként is érintettem többször is a témát. Magyar es kommunikáció szakos bölcsész-tanárként erre nem készítettek fel, az élethosszig tanulásra azonban a szülőség már önmagában garancia.
