Skype-papa és Messenger-mama: a nagyszülőség ne legyen csak virtuális

Skype-papa és Messenger-mama: a nagyszülőség ne legyen csak virtuális

Szonja | 2019.11.29 | Olvasási idő: 4 perc

A digitális világ és az internet jelentősen megváltoztatta az életünket és hat a kapcsolatainkra is. Ami néhány évtizede elképzelhetetlen lett volna, ma már egyszerűbb, mint megfőzni a tökéletes lágytojást: a távolság minimálisan sem akadályozza meg az embereket az egymással való kapcsolattartásban, legyen szó hívásról, videóhívásról, képek vagy szövegek megosztásáról. Az időzónák persze továbbra sem felülírhatók, de kis rugalmassággal hallhatjuk, láthatjuk egymást akkor is, ha a Föld másik pólusán élnek szeretteink. És persze a néhány utcára, kerületre, városra élő nagyszülők is gyakrabban láthatják, hallhatják így unokáikat, és ehhez át se kell menni meglátogatni őket. De érdemes a valóságot teljesen vagy szinte teljesen a virtuális világra cserélni?

Találkozzunk az interneten?

„A nagyik megelégszenek a képekkel, szinte nem is jönnek már, kevesebb segítséget is adnak.”

„Az unokák keserűen vágják nekik oda, hogy majd mennek a másik nagyihoz.”

„A videohívásokat szeretik, de arra már nehezen veszik rá magukat, hogy autóba vagy buszra üljenek és el is menjenek meglátogatni. Az munkásabb, nehezebb, vigyázni kell rájuk, nem úgy, mint az interneten.”

A fenti példákat nem kitaláltam, hanem olvastam különböző anyafórumokban az évek során. A cukiságban távolról gyönyörködő és azzal gyakorta az interneten is büszkélkedő nagyszülő létező jelenség. Az internet nem hozzáad egy újabb lehetőséget a valós idejű találkozásokhoz, hanem levonja belőle. Azt pedig ecsetelni sem kell, hogy ennek az unokával és persze az ő szüleivel való kapcsolat is kárát látja. Ne essünk ebbe a csapdába, mert nehezen visszafordítható!

Most itt a nagyi, vagy hol a nagyi?

Tapasztalataim szerint a gyerekek, főleg a kicsik sokszor nem is tudnak mit kezdeni a videohívással. Minél kisebbek, annál kevésbé értik és tudnak, vagy akarnak benne részt venni. Egyéves kisfiam például lelkesen törekszik a telefon felé, azért, hogy azt lehetőleg kiverje a kezemből, hároméves lányom viszont inkább hátat fordítva nyíg, hogy neki ehhez semmi kedve nincsen. Ha ezzel, vagy valami hasonlóval találkozunk, ne erőltessük az efféle kapcsolattartást, hiszen ha a gyermeket frusztrálja, azzal senkinek sem teszünk jót, ráadásul az ilyenkor megélt negatív érzelmeket a kicsi a helyzet helyett kivetítheti arra a személyre is, aki így szeretne vele kommunikálni.

Érintőképernyő által homályosan

Probléma lehet az is, ha a nagyszülők a gyermek jelenlétében sem igazán vannak jelen, mert a dokumentálással, a képek azonnali megosztásával, Insta- és Facebook-történetek létrehozásával foglalják el magukat. Pedig értékes az az idő, amelyet velük tölthetünk, és ahogyan a szülőknek, úgy a nagyiknak is érdemesebb lenne minél gyakrabban félretenniük az okostelefont, hogy a gyermekkel megéljék a pillanatot. Ráérnek azok a fotók akkor is, amikor az unoka már otthon van, a gyerekszáj-sztorik megosztása néhány órával később épp olyan aranyos lesz, mint abban az adott pillanatban volt.

Követeléskezelés szülői hatáskörben

„Küldjél több képet, de te ne legyél rajta, csak a gyerekek”

„Ízlett neki az ebéd?”

„Ügyesen korcsolyázik? Festett egy fát? Na jó, de hol van róla a kép vagy a videó?”

Szülőként az effajta követelésekkel is nehéz szembesülni. Az örömmel küldött fotók és a kötelességből lőtt képek küldése között hatalmas szakadék tátong. Ha még instruálni is próbálják a szülőt, vagy éppen követelőznek, az már teljesen ellentettjére fordítja a helyzetet. Ha valakinek kevés az, amit unokájából a világhálón keresztül kap, és a lehetőségei megvannak a személyes találkozókra, éljen vele! Az így eltöltött percek számítanak igazán a kicsiknek, a többi maradjon, aminek jó: kiegészítő és vészhelyzeti lehetőségnek.

Olvass további cikkeket hasonló témában!