Sanyi, én elválok tőled, ha nem teszed le a telefont!

Jutka szájából két éve egy nyaralás végén esett ki az ominózus mondat, pedig igazán szereti a férjét. Aki Jutka szerint „egyébként” kiváló férj és jó humorú, figyelmes apa is. „Csak épp úgy éreztem, ez így nem nyaralás, és ha már nyaraláson is ez történik, mi lesz a hétköznapokban?” – tette fel a kérdést. Okostelefon mindig, mindenhol.

„Most képzeld el, hogy állt a bokáig érő Balatonban, karján az akkor nyolc hónapos Zsófi, mellette a négyéves Zalán, és telefonál, telefonál, vég nélkül. Mi az, hogy még az országban sincsenek valami szerverek és nem annyiba kerülnek… Közben Zalán egyre nagyobb hangerővel kiabált, hogy apa gyere labdázni, Zsófi pedig azért visított, mert folyamatosan meg akarta szerezni az apa kezében lévő villogó izét… És ez így ment másfél óráig, ez volt a csúcs. Belecsörögtek a családi ebédünkbe, és bár többen úgy kezdték, hogy „tudom, szabadságon vagy, és csak két perc… Amiből félóra meg másfél óra lett egyenként. A végén úgy éreztem, ha Sanyi rám nézett, nem is engem látott, hanem valamilyen műszaki eszközt vagy képernyőt. Csak nekem nem a LED, hanem a szemem villogott egyfolytában. Akkor lengettem be, hogy ha így megy tovább, én elválok…”

Hagyd otthon a telefont!

Azóta Sanyi Jutka kérésére a szálláson hagyja a telefonját. Amit csak lehet, hárít és átszervez a szabadsága alatt, akkor is, ha visszatérve feladathegyek várják. Viszont újabban kevésbé hagyja fecsegni az ügyfelet, kollégát a vonal másik végén. Szerinte az időhúzás legnagyobb kockázata nem a telefon vagy a tablet, hanem a bőbeszédű partner.

„Feszült időszak volt ez, Jutka évekig otthon volt, távol a munkahelyi történésektől, és persze joggal várta azt is, hogy egyenlő partnerként vegyek részt a családi életben. Mondjuk ha nekem kell valami, akkor én is elvárom ugyanezt!  Jutka is megszokta az éjjel-nappal működő webshopokat, vasárnapi online ügyfélszolgálatokat, netbankot, miegymást, működtetők és ezt elváró felhasználók vagyunk egyszerre. De tény, ha tudják, hogy van mobilnetem és okostelefonom, nagyjából csak kórházi távollét az igazi indok arra, miért nem tudok időben reagálni.”

„Kórház, haha, szerinted zavart ez különösebben bárkit?” – derül Sanyi kollégája, Eszter, amikor meghallja az utolsó mondatot. „Én kaptam ott is mindenféle izgalmas híradást, és miután kikeveredtem a műtőből, pár napra rá már kifejezetten igényelték az – egyelőre virtuális – részvételemet, legalább olvassam el és mondjak rá pár szót… Nem volt ez rossz, hamar visszazökkentem, nem a betegségre koncentráltam így, csak azt a pár jó könyvet sajnálom, amiket végre el bírtam volna olvasni. Viszont fokozatosan tudtam munkába állni, mivel tudtam otthonról dolgozni, amikor csak a fizikai terhelés nem volt még ajánlott, de a fejemnek kutya baja se volt már. Tudomásul kell venni, hogy ez ilyen: ha tudják, hogy elérhetnek, akkor el is fognak!”

Apa telefonnal

Tibor akkor esett gondolkodóba, amikor a kislánya egyik nyári rajzát meglátta. A napsütötte erdei tisztáson az „apukaként” azonosítható alak jól felismerhetően telefont tartott a füléhez, miközben a kislányalak egy labdát nyújtott neki. Kissé szemrehányósra sikerült kérdésére meg is kapta a választ:

„De apa, annyit telefonálsz, hogy a múltkor is csak erre figyeltél és közben ráléptél egy csigára!”

Tibor ezek után komolyan fontolóra vette, hogy a következő mátrai kirándulás alkalmából – hogy még kísértésbe se eshessen – otthon hagyja a mobilt. De utána elvetette az ötletet. Elvégre GPS és Waze nélkül komoly apa mégsem indul el autóval otthonról.

Nem foghatom csak a technikára, csóválta a fejét Sanyi a kávé mögött. De nem volt könnyű végiggondolni, hogy a mobil és a tablet csak akkor rángathat, ha pórázként adod mások kezébe az életeddel, időbeosztásoddal együtt. Elvégre egy mobil magától sosem csörög, mindig egy ember van a vonal másik végén. Még ha dolgozunk is azon, hogy digitális asszisztenseket is telepítsünk bele, akik egymás közt elintézik az apróbb ügyeket, hogy mi közben nyugodtan pecázhassunk.