Az iskolai mobilozás kérdéskörében a tanárok sem képviselnek egységes álláspontot – az idősebbek tűzzel-vassal irtanák, a fiatalabbak pedig tapasztalat és életkor alapján próbálnának élhető állapotokat teremteni, neadjisten hasznot húzni a kis eszközök jelenlétéből, ha már úgyis kiirthatatlanok.
„Megőrültél, ember? Esetleg szülő vagy?” – támadta le a kollégáját egy nyilvános fórumon egy idősebb tanár, nyilván a teljes tiltás híve, amikor valaki megkérdezte, hogy látják az iskolai mobilozás témáját, utalva rá, hogy ő középiskolai tanárként nem hisz a tiltásban. „A mai kamaszoknál lassan orvosi szintű függést okoz az okostelefonozás, nem ártana késleltetni ezt a fázist” – vélte egy másik tanártárs, hozzátéve: „…viszont órán remekül felhasználható, ha valami információnak azonnal utána kell nézni, vagy akár képi vagy hangos forrást megtekinteni, meghallgatni.”
„Amíg nem tiltottuk a mobilhasználatot, addig a gyerekek a mobiljukra tapadva a szünetekben ültek a padon jó időben is, egymással se igen beszélgettek, a tiltás után élénkebb lett az élet.” – érvelt az, aki szerint az iskola kiemelt közösségi színtér.
„Természetesnek tartom, hogy eltérő korosztályoknak más szabályok az ideálisak – de azt továbbra is gondolom, hogy a pedagógiai folyamat ideális kifutása az önszabályozás kell, hogy legyen: ha csak azért nem görnyed a gyerek a telefonja fölé egész nap, mert elvettem tőle, akkor amint kikerül az ellenőrzésem alól, újra görnyedni fog. Ha nem engedem a gyereknek használni a technikai eszközt, akkor hogyan fogja megtanulni jól használni?” – érvelt a vita indítója, hozzátéve, hogy a kapcsolattartáshoz és a magánélethez való jog a gyereket is megilleti, szerinte nem biztos, hogy a gyerek minden közlése az iskolatitkárra vagy az osztályfőnökre tartozik – ugye ezekre a csatornákra terelnék a legtöbben az iskolai telefonálást, persze csak akkor, ha a gyerek esetleg rosszul lett, vagy váratlan eseményt kell a szülővel megbeszélni.
„Borzasztó következmények voltak, lefotózták egymást, majd obszcén szövegekkel feliratozva nyilvános helyre tették fel” – számoltak be többen arról, mit lehet egy mobillal elkövetni a folyosón, vagy az iskolai vécében, nyilván tapasztalataik alapján. „Ha csak azért nem rögzítenek és tesznek közzé a gyerekek személyiségi jogokat sértő tartalmakat, mert nincs rá lehetőségük, akkor hogyan fogják megérteni, hogy mi a probléma az ilyen magatartással, hogyan fogják tudni megkülönböztetni, a helytelen, és a helyes magatartást”? – érkezett ismét a gyereket partnernek tekintő álláspont képviselőjétől, aki szerint kamaszoknál már eredményesebb lenne a higgadt, mindenki által elfogadott szabályok közös kialakítása, mint az egyoldalú tiltás, majd az ezt követő látványos hőbörgés, majd a mindenkit megalázó macska-egér játék a „tiltott” telefonokkal, a rajtakapottak látványos megbüntetése, annak csendes tudomásulvételével, hogy a teljes tiltás betarthatatlan.
Van, aki a diákönkormányzatra bízná a helyzet megvitatását, más szerint azonban a teljes felelősség a tanáré. Elválnak az álláspontok ott is, mire kellene a mobil: ha a gyermeknek valamilyen ok miatt a szülőt el kell érnie, arra biztosan találnak módot, ha beszedik a készülékeket, ha nem. Mások viszont hasznosítanák a digitális technika vívmányait az órán is, ide tartozik a Tanárblog két „evangelistája” is, akik hetente több oktatásban remekül használható appot, eszközt, módszertant mutatnak be.
„Ha a tanár fönt tudja tartani a diák figyelmét és követel utána, akkor nem mobilozik, akkor sem, ha szabad. Ha nem érdekli, mobilozik. Igaz, legalább addig sem zavarja a többit…” – így az optimista tanár, aki arra is emlékszik, diákként mobil nélkül is tudott remek „időelizélő” foglalatosságokat, például több kilónyi levelezés ment körbe a padokban unalmasabb órákon, lefoglalva a fél osztályt – míg a népszerű órákon senki se adta volna tovább a küldeményt, nem is próbálkozott vele.
Sokszor úgy kerülnek a legújabb készülékek a gyerekek kezébe, hogy nem tudják jól használni, sem értékelni, vélte valaki a vitában, sugallva azt, hogy valahol meg kéne tanulni használni a fránya mobilt, ha már van, akár az iskolában – akkor talán értelmesebbre is képesek használni, mint lesni, jött-e Viber-üzenet. De amíg az egyik tanár a PISA-eredmények romlását is a „kütyüzés” rovására írná, a másik pedig aktívan és együtt használná a diákokkal angolozásra, vagy természettudományos forráskutatásra, addig a szülő is csak kapkodni fogja a fejét a szabályok és vélemények zűrzavarában.
A gyerek? Nem vitatkozik, hanem általában hátat fordít az egésznek, és mobilozik, ahogy tud, velünk vagy nélkülünk. A tanulság egy része úgyis tíz-húsz év múlva derül ki. Ha tanárként nem mindegy valakinek, mire és hogyan fogja most és később egy fiatal a mobilját használni, talán érdekes lenne azt is átgondolni, kerüljön-e szóba a digitális eszközök használatának nem-technikai tudnivalói, a digitális „viselkedés” és ennek normái az osztályfőnöki órán – mondjuk a szexuális felvilágosítás, vagy a közösségi viselkedés normáiról szóló alkalmakhoz hasonlóan. Persze csak akkor nem lesz ennek „papolás” íze, ha a beszélgetést moderáló felnőtt a gyakorlatban is olyan példát mutat, ami az órán elhangzottakkal egybevág.