Pittyfüggő világ: ha lemaradsz, tényleg kimaradsz?

Tizenketten voltunk a nappaliban karácsony délután. Ebből három gyereknek nem volt telefonja, két felnőtt viszont két mobilt dédelgetett, és akadt még három tablet is. Szó szerint minden fél percben felhangzott valamelyikből egy pittyenés.

Nagy számban jöttek-mentek a karácsonyi üdvözletek, megnövekedett a lájkolni, válaszolni, fotózni és posztolni való mindenfélék száma is, az ördögi kör pedig egyre gyorsabban pörgött. Önmagában az értesítő pittyek gyakorisága is hamar idegesítővé vált, de az még groteszkebb látvány volt ilyen töménységben, ahogy minden pitty azonnali fejfelkapást, zsebben matatást, telefonért nyúlást eredményezett – és nem csak az reagált így, aki valóban üzenetet kapott, hanem körülötte a többiek is. Egyedül én nem voltam összenőve a telefonommal, mert konzervatív módon kívántam élvezni a karácsonyi együttlétet, de mindig akadt egy szemfüles jóakaró rokon, aki azonnal tájékoztatott, ha a sarokban hagyott masinám megszólalt vagy villogott. Mikor pedig elértünk ahhoz a szieszta-fázishoz, hogy hosszú percekig senkinél semmi nem pittyent, hirtelen kényszeresen mindenki elkezdte nézegetni a készülékét, hiszen hát lehet, hogy csak nem hallotta…. Felállítottam a diagnózist: pittyfüggő a családom.

2015-ös amerikai felmérések szerint minden felnőtt legalább 46-szor nézi meg a mobilját naponta (ez az átlag, a fiatalabb korosztálynál 74 volt a mutató). Erősen valószínű, hogy ezek a számok azóta is növekedtek (2013-ban a napi gyakoriság még csak 33 volt), tekintve az egyre több applikációt, az egyre több közösségi felületet és az ezekhez tartozó értesítőket. Mindehhez kapcsolódva még érdekesebb az a brit pszichológiai kutatás, amely szerint mindenki nagyjából kétszer annyit használja az okostelefonját, mint ahogy azt hiszi. Bár viszonylag kis létszámú alannyal végezték a vizsgálatot, ez az adat arra enged következtetni, hogy a kütyühasználatunk jelentős része automatikus, nem tudatos. Ezt alátámasztja az is, hogy a használat felében jellemzően 30 másodpercnél rövidebb ideig foglalkozunk a telefonnal – jó eséllyel csak csekkoljuk, hogy történt-e valami. Akar valaki utánaszámolni, hogy ilyen félpercesekkel naponta mennyi idő megy el? Nem a „holtidőben” (utazás, várakozás közben) nyomkodással, hanem a kényszeres – öntudatlan – telefon-ellenőrzéssel.

A legsikeresebb szoftverek és applikációk fejlesztői komoly viselkedés-kutatásokra alapozva szándékosan tervezik úgy az alkalmazásokat és oldalakat, hogy az ember minél több időt töltsön el velük. Az igazán okos tervezők pedig nagyon ősi ösztöneinkre, a versenyszellemre és a jó érzések kiváltására építenek. Ha egy nap tíz értesítő érkezik a Facebookról, az ember hajlamos tízszer visszamenni az oldalra: nem csak azért, mert úgy érzi, kíváncsiságból muszáj megnéznie, hogy mi történt, hanem mert a lájkok, megtekintések, pozitív visszacsatolások mind „jutalomként” hatnak az agyra. És ha már ott vagyunk, akkor mindig akad valami más nézelődni való is, az idő meg csak megy.

A több tucat, hasonló elven alapuló oldalon kívül persze ott vannak még a híroldalak értesítői (le ne maradjunk a legfrissebb fejleményekről, mert aztán társaságban csak állunk bután), az e-mail értesítők (lehet, hogy most tényleg valami nagyon sürgős), a chatprogramok hangjai (ha már megnéztem, muszáj válaszolni, mert látta, hogy láttam, nehogy bunkónak tartson), üzenetek az üzenetekről, végeérhetetlenül. Minősített esetben pedig már értesítők nélkül is benézünk mindenhová, mert hátha csak nem érkezett meg az értesítés, meg különben is, fontos az állandó jelenlét, hiszen olyan gyorsan pörög minden. És ha a felnőtteket is ilyen simán elkapja ez az örvény, nem nehéz megjósolni, milyen könnyen lehet észrevétlen függőségbe tekeredni akkor, ha ez a jutalmazáson, válaszkényszeren, állandó jelenléten alapuló digitális kondicionálás már kamaszkorban elkezdődik.

Nem egyszerű szembeszállni a profi pszichológiai hadviseléssel, kell hozzá jó adag tudatosság, éberség és elszántság; gyakorlatilag új szokásokat kell kialakítanunk, ha legalább az illúzióját szeretnénk megtartani annak, hogy nem a kütyüink irányítják az életünket és a viselkedésünket. Ha gyerekekről van szó, ugyanez a helyzet – csak előbb nekik is el kell jutniuk annak a belátásához, hogy a technológia uralja az életüket és nem fordítva. Amint ez megvan, jöhet a digitális diéta.

A telefonomon én például semmilyen közösségi médiát nem használok, és a három postafiókom közül csak egyhez tartozik hangjelzés. Van, aki időnként szándékosan otthon hagyja az okostelefonját, egy másik barátomnak háromóránként jelzi az ébresztő, hogy frissítse a mailjeit, közben nem nézegeti a postafiókját. Ismerek olyat is, aki számítógép előtt ülve mindig kikapcsolja a netet a telefonján, mert nem hiányzik neki a többfrontos támadás és a megosztott figyelem. Fontos persze hozzátennem, hogy a fenti példák szereplői mind jó húsz éve dolgoznak a digitális világban, volt hát idejük észrevenni a túlterheltség és függőség jeleit.

Bármilyen mobilböjt mellett is döntünk, egy dolgot fontos csak tudni: mindig van választásunk, és nyugodtan lehet pittyet hányni az értesítőkre, tényleg nem attól fog összedőlni a világ, ha csak nyolc óra múlva válaszolok egy privát üzenetre.