Megosztom, mert közérdekű! Vagy nem?

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, a közösségi médiában is. Egy-egy megosztással is okozhatunk nagy örömöt valakinek - de elszabadulhat vele olyasmi is, amit igazából sose akartunk. Hogyan tanítsuk meg a gyerekeknek, mi az, ami biztos nem hoz bajt és tényleg "közérdekű"?

Elveszett plüssállatok és közösségi jótékonykodás

Nem is tudom, a közösségi média előtt hogyan találtak haza az elveszett plüssmackók és horgolt bárányok. Mert most gyakran a Facebookon át: Gizi néni megtalálja a játszótér mellé esett kis kedvencet, és ha van Facebook-profilja, akkor posztolja a képet mondjuk a "Zuglói anyukák csoportja" felületén, és valahol két utcával arrébb Barnabás abbahagyja a bőgést, mert megvan "A" bari.

Gizi néni kipipálja a napi jócselekedetet, de lehet, még új barátokra is akad. Hasonlóan kerülhetnek haza elbitangolt macskák, szökött törpenyulak és petárdázás alatt világgá menekült kutyusok is. (Online gyakran eredményesebb a keresés, mint a szokásos módszer, amikor körbeplakátozzuk a kedvenc képével a környéket.)

De annak is nagy kő eshet le a szívéről, aki tizenhárom megosztás után megtudja, hogy valaki megtalálta a hetes buszon felejtett TAJ-kártyát és átvehető a Blahán a szökőkútnál pénteken hatkor. (Öröm az ürömben, ha a becsületes megtaláló készít egy jó éles fotót az értékes iratról.)

Ezek a történetek olyan példák, amelyek valóban "közérdekűek" és baj se lehet belőlük, még akkor sem, ha közvetlenül nem ismerjük mondjuk a talált cica vagy buszbérlet tulaját, csak mondjuk a "Pesten találtam" csoportban vagy saját köreinkben továbbosztjuk. Vért is ajánlhatunk fel akár idegennek, biztos jó helyre megy. 

A jóindulat vámszedői, avagy nem minden az, aminek látszik

Sajnos, nem mindig ennyire egyértelmű a helyzet. Ha nem az általam ismert és megbízható forrásból jön a hír, csak némi utánajárás után osztok meg adománygyűjtő posztot, mert az emberek jóindulatával rengetegszer visszaéltek már (szerencsére viszont sok olyan segítőt is ismerek, akiknek szívesen és rendszeresen adományozok...) Arról pedig szó sem lehet, hogy ismeretlenek magánügyeibe avatkozzak pusztán egy elmondott történet alapján, ahogyan olyan hírt se osztok meg, ahol valakit épp besározni igyekeznek, ha nem voltam közvetlenül tanúja az esetnek - és még az utóbbi esetben is erősen eltöprengek azon, az adott felületen segítek-e bárkinek azzal, hogyha továbbosztom.

A nyilvánosság erős fegyver, a "lájk" vagy a "megosztom" gombra kattintani pedig nagyon könnyű. A következmények viszont súlyosak lehetnek - többszáz éves bankokat lehet pár nap alatt tönkretenni pusztán azzal, hogy elterjed róluk, nem megbízhatóak, majd amikor tömegek kezdik el kivenni a pénzüket, a banküzemtan belső törvényei szerint a bank valóban tönkremegy, holott az égvilágon semmi baj nem volt vele addig.

Első felháborodásunkban is megoszthatunk olyasmit, ami esetleg abban a formában nem igaz (ahogy a régi vicc szerint: "Igaz a hír, csak nem Szentpéterváron, hanem Moszkvában, és nem osztogattak, hanem fosztogattak..."), és ha hozzánk csatlakozik még pár ezer ember, szép kis kalamajka kerekedhet addig, míg ki nem derül az igazság. Ráadásul „visszacsinálni” már semmit sem lehet, a hazugság olykor több emberhez ér el, mint az igazság, vagy a helyreigazítás.

Mindenki nyugodjon meg!

A "közérdeknek" tűnő hír, felhívás, értesülés tehát sok esetben nem más, mint egyszerű pletyka vagy hazugság, ami a közösségi média előtti időkben is létezett, és már akkor is sebesen terjedt, like és megosztásgomb nélkül. A sebesség egészen szédítővé vált, mióta két perc alatt tudhatja meg valaki Fokföldön, hogy a Buckingham-palotában eltüsszentette magát az angol királynő. Gyerekek vagy nagymamák különösen védtelenek lehetnek, az előbbieket védhetjük azzal, hogy nem járulunk hozzá, hogy a hivatalos korhatár előtt használhassák ezeket a remek közösségi oldalakat, utóbbiaknak csak azzal segíthetünk, ha velük is gyakran beszélgetünk arról, mi lehet abból a fél másodperces mozdulatból, amivel épp megosztunk valamit.