Hogyan lettem két digitális bennszülött anyukája?

Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond – nyugtattak (és kicsit nevettek is rajtam) a friss nagymamák, amikor megszületett az első gyerekem. Úgy készültem, mert bizony készültem nagyon, hogy a szülővé válás majd egy folyamat lesz és érezni fogom, amikor megérkezik, nagyjából úgy, mint ahogy az első szerelem édes érzését. Ehelyett csak „elfordítottak benne egy kapcsolót” és szülő lettem. Olyan természetesen és végtelenül töltött ki az érzés, mintha mindig is az lettem volna.

A digitális fejlődéssel is hasonlóan vagyok. A buszon internetezem, a leveleimet bármikor meg tudom nézni (és ha akarom meg is tudom válaszolni), távoli kontinenseken élő barátaimmal bármikor chatelhetek, a tanító néni zárt Facebook-csoportba írja meg a szülőknek a legfontosabb dolgokat, no meg a hiányzók leckepótlását is. A baráti társaságunknak Viber-csoportja van és elalvás előtt ebookot olvasok. Mindez olyan természetes, mintha mindig ez lett volna az élet. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor persze emlékszem a régi időkre, de nagyjából annyira vágyom vissza, mint Marton tanár úrhoz a Turbo Pascal vizsgára vagy fogorvoshoz gyökérkezelésre. Szeretem ezt a kort, amit élünk.

Régen minden jobb volt?

Egészen véletlenül kaptam el a digitális fejlődés első szálait. Még általános iskolában választhattunk, hogy számítógépes- vagy háztartási ismereteket akarunk tanulni a fakultáción. Mivel kötni-horgolni már tudtam és a Commodore 64-es számítógépek nagyon érdekesek voltak, így beültem a fiúk közé. Egészen vicces, hogy 20 évvel később Youtube videókból fejlesztem tovább a horgolási ismereteimet.

20 éves voltam, amikor az első számítógépemet megkaptam. Ekkor már a tanulmányaim miatt tisztában voltam a stencilező gép és a mátrixnyomtató felépítésével, mellesleg pedig a tízujjas gépelést is elsajátítottam. (Ugye nem kérdés, melyiket használom azóta is?) Ebben az időben volt az a bizonyos Turbo Pascal vizsga (nagy mumus, nem tudom felejteni) párban a Quattro Pro kínzásokkal, amelyek teljesen értelmetlennek tűntek, hiszen sulin kívül már Word-öt és Excelt használtunk. Természetesen elkészült az első weboldalunk is, ami szerencsére a Netscape Navigatorral együtt valahol az internet végtelen mélyén végezte.

A kétezres évek elején kezdtem el blogolni és innen már (majdnem) egyenes út vezetett a digitális magazinokhoz. Voltak idők, amikor pironkodva vallottam be, hogy az én írásaim digitális magazinokban jelennek meg, mert akkor a „valami” a print volt, még akkor is, ha jóval kevesebben olvasták. Most meg vloggerek, influencerek diktálják a tempót. Engem pedig a fiaim tartanak „fiatalon”!

Tanulni, tanulni, tanulni

Hiába állok jól a digitális készségekkel, hiába éltem meg a digitális fejlődést, a tanulást nem hagyhatom abba, mert a világ elrohanna mellettem. Nem Tindereztem (már párkapcsolatban éltem, amikor megjelent), nem használom a Musical.ly-t, nem Snapchatelek és a Minecraft se hoz lázba. Egészen pontosan egyik se hozna lázba, ha nem lenne gyerekem. De van, ráadásul kettő. Így muszáj követnem, mi érdekli őket. Mert bár a szülőség érzését és felelősségét könnyedén és magától értetődően kaptam, a gyerekneveléshez útmutatót nem adtak mellé. Tanács persze van bőven: Ne vedd fel, ha sír, mert elkényezteted! Vedd fel, ha sír, mert biztos baja van! Adj neki tejet! Ne adj neki tejet! Tartsd ölben! Ne vedd fel mindig! Vidd hamar közösségbe! Ne vidd hamar közösségbe! És a digitális eszközök használatára vonatkozó tanácsok is hasonlóan „egyértelműek” és szélsőségesek. Felelős döntéseket viszont csak úgy hozhatok és egyensúlyt csak úgy találhatok ebben az őrült zajban, ha követem a változásokat és ismerem a gyerekeim világát.

Milyen lesz a jövő?

Izgalmas jövő vár a gyerekeinkre, de már a jelenük is izgalmas. Az 5 és 9 éves gyerekeimnek saját tabletjük és számítógépük van. A kisebbik fiam, mint általában a kisebbik gyerekek, mindent korábban csinál, mint a nagyobbik. Korábban kezdett el pl. minecraftozni, mint a bátyja, mert egyszerűen ment a nagyobbik után és számomra is megdöbbentő módon, használni is tudja, valóban játszik, épít, alkot. Persze, a digitális eszközök használata nem egyenlő a digitális készségekkel, sokat kell még tanulniuk, sok mindenre kell még megtanítanom őket.

Mivel a digitális eszközöket mi, a szüleik is használjuk (sőt, szeretjük is használni ezeket az eszközöket), így a gyerekeink is hasonlóan viszonyulnak. (Nem meglepő, hogy ebben is mi vagyunk a példa.) A fiaim használhatnak digitális eszközöket, de szabályaink is vannak, amelyek nem csak a gyerekekre, hanem ránk, felnőttekre is érvényesek. Ám az, hogy most „jól állunk”, nem jelenti azt, hogy innentől nincs mit tenni. Holnap, jövőre jönnek új eszközök, appok, hóbortok – no meg vár ránk a kamaszkor is -, és ott a biztonságos internethasználat kérdése, amit mindig újra át kell gondolni, át kell beszélni. Az én felelősségem, hogy a digitális világban is meg tudjam védeni a gyerekeimet és közben a lehetőségeket megragadva fejlődni tudjanak, megtalálják a saját útjukat.

De bevallom, engem nem csak a felelősség mozgat. Kíváncsi vagyok a gyerekeim világára, legyen szó a menzai ebédről, a matek dogáról, a falmászásról vagy éppen a videojátékokról, és boldog vagyok, hogy megosztják velem. Már azt is megtanultuk egymásról, hogy nekem fontos az ebéd (ettek-e rendesen vagy hatalmas vacsorát kell készítenem?), pedig szerintük ez igazán lényegtelen kérdés, én pedig megtanultam kíváncsi lenni a videojátékokra.