Hogy tetszik lenni – önkéntesként?

A Vodafone Magyarország Alapítvány a koronavírus miatt kialakult helyzetben átalakította vállalati önkéntes programjait, hogy azok a legkiszolgáltatottabb csoportok – így az idősek és a gyermekek életét segítsék. Ennek jegyében csatlakozott a vállalat a Fesztivál Önkéntes Központ és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által életre hívott ’Hogy tetszik lenni?’ programhoz, melynek célja, hogy csökkentse az idős emberek elszigeteltségét a generációk összekapcsolása által. A program két önkéntesével, Vámosi Judittal és Dobler Tamással beszélgettünk.

Kérlek, meséljetek magatokról egy picit! Mióta dolgoztok a Vodafone-nál? Honnan hallottatok az újonnan indult önkéntes programokról?

Tamás: 2015 óta dolgozom a Vodafone Szolgáltató Központnál. A vállalat önkéntes programjaival korábban kevésbé kerültem kapcsolatba, viszont nagyon megörültem, amikor hallottam a ’Hogy tetszik lenni?’ programról, mert nagyon egybevágott azzal, amit amúgy is tervezgettem. A vírushelyzet miatt úgy alakult, hogy elég sok szabadidőm lett, a munka előtti és utáni órák megüresedtek, a híreket olvasva pedig egy idő után megmozdult bennem valami. Amikor szembejött velem a ’Hogy tetszik lenni?’ program, pont azon gondolkoztam, hogyan lehetne segíteni azokon az embereken, akiket a legjobban súlyt a vírushelyzet. Nem volt kérdés, azonnal jelentkeztem.

Dobler Tamás

Judit: 2014 óta dolgozom a Vodafone miskolci Call Centerében és bennem is hasonló dolgok kavarogtak az önkéntességről, mint Tamásban. Engem is foglalkoztatott már az önkéntesség gondolata korábban, de valahogy nem tudtam, merre induljak. Nagy öröm volt tehát számomra is, mikor értesültem a ’Hogy tetszik lenni?’ programról, kapva kaptam a lehetőségen. Örültem, hogy tudok segíteni az időseknek, annak ellenére, hogy nem vagyok szakavatott ápoló. Sajnos egyik nagyszülőm sem él már, így emiatt is nagyon izgatott voltam, hogy egy idősebb embernek segíthetek. 

Ha jól tudom, a jelentkezés után, egy többlépcsős kiválasztási folyamat következett és komoly felkészítésen estetek át az első beszélgetést megelőzően. Hogyan éltétek meg a felkészülést?

Judit: Hasznosnak találtam a tananyagokat, de tapasztalataim szerint a beszélgetések sokkal mélyebbre és személyesebbre sikerültek „élesben”, mint a felkészítőkön.

Tamás: Nekem az elején kicsit leesett az állam – persze pozitív értelemben. A kiválasztási és felkészítő folyamat alatt azt éreztem, hogy az egész csapat nagyon profi és semmit sem bíznak a véletlenre. Számomra nagyon hasznosak voltak a Fesztivál Önkéntes Központ által összeállított anyagok, megkockáztatom, hogy ezek voltak a legkomplexebb anyagok, amelyeket a témában olvastam. Röviden tehát az első benyomásom az volt, hogy itt komoly szakmai háttér van – jó helyre kerültem. 

Milyen volt az első kapcsolatfelvétel, hogy alakultak az első beszélgetések, emlékeztek még rá?

Judit: Nagyon izgalmas volt így ismeretlenül felhívni valakit. Ica néni nagyon beszédes volt az elejétől kezdve, az egész nagyon természetesnek tűnt, nem volt gond azzal, hogy megakadna a beszélgetés. Már az első alkalommal egy órát beszélgettünk. 

Vámosi Judit

Judit: Igen-igen, amint mondtam, hogy a ’Hogy tetszik lenni?’ program keretében hívom, rögtön tudta, és nagyon örült a hívásomnak. 

És milyen beszédtémák jöttek fel elsőként?

Judit: Nálunk a fő téma a család volt, leginkább magunkról beszélgettünk és a családjainkról. 

Tamás: Hasonló tapasztalataim voltak nekem is. Az első beszélgetés nálunk is az ismerkedésről szólt, de már ez is nagyon jó hangulatú volt. Edit néni nagyon jól viselte a helyzetet, pedig tényleg szó szerint a 4 fal között töltötte a karantént. Egyébként a Máltaiaknál dolgozott korábban, így került a programba, és ő is rögtön tudta, hogy miről van szó, mikor hívtam. Nagyon örült a hívásomnak, már az elején kialakult egy kölcsönös bizalom köztünk.

Nagyon érdekes, hogy ezt mondod, pont azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi idő alatt alakul ki egymás felé a bizalom egy ilyen jellegű kapcsolatban. 

Tamás: Nem nagyon volt ilyen felvezető fázis. Persze mindig szóba kerültek újabb és újabb témák, például, hogy mennyit utazgatott korábban, vagy mit csinált tanár korában, de maga a közvetlen hangulat már az elején egy nagyon jó alapot adott.

Ezt jó hallani! Judit, a te párodról mit lehet tudni?

Judit: A párom, Ica néni egyedül él, de szerencsére vannak rokonok, barátok, akik látogatják. Nehézkesen mozog, így még a vírushelyzet enyhülése után se tudja nagyon elhagyni a lakást. Ettől függetlenül azt érzem, hogy lelkileg kiegyensúlyozott, nagyon jókat beszélgetünk.

Milyen gyakran beszélgettetek egymással?

Judit: Mi még most is szoktunk beszélgetni, képzeljétek. Heti egy-két alkalommal.

Tamás: Én szombat délelőttönként kerestem, mert akkor nem volt előttem monitor, fejben is ott tudtam lenni. 3-4 hete mondta aztán Edit néni, hogy na jól van, Tamáskám, akkor innentől hagyjuk a programot és legyünk „maszek-ismerősök”. Aztán pár hete átutazóban voltunk Szegeden, ahol ők élnek, így meglátogattuk őket. 

Milyen volt a személyes találkozás? 

Tamás: Nagyon szuper volt. Edit néni és a férje is nagyon kedves és fiatalos emberek, ott ültem mellettük és egy kicsit se éreztem a korkülönbséget. A kislányom is velem volt, vele is ismerték egymást már hallomásból. Nagyon jó volt látni, hogy milyen szépen élik az életüket. 

Nagyon jó lehetett! Említetted, Tamás, hogy nagyon sokat tanultál a párodtól. Ez egyébként sok önkéntesünk élménybeszámolójában visszaköszönt. Tudnátok erről mesélni?

Judit: Nekem például sok új tippet-trükköt mondott Ica néni a főzés és a kertészkedés kapcsán. De amit kiemelnék az az, hogy a beszélgetések során mesélt a férjéről, aki már elhunyt. Elmesélte a megismerkedésük történetét, és nagyon megható volt hallani, hogy még most is milyen hatalmas szeretettel beszél róla. Egy ilyen történet után megtanulja az ember értékelni azt, amije van.

Tamás: Számomra ő egy igazi példakép lett. Sokat tanultam tőle például arról, hogy az ember hogyan maradjon nyitott, optimista és kíváncsi a világra. Hogy én mit tanítottam neki? Mivel tudtam, hogy nagyon szeret utazni, de a karantén alatt nem mozdulhatott ki, megtanítottam őt a Google Maps utcakép funkciójának használatára. Készítettem neki egy kis guide-ot, amiben részletesen összeszedtem, hogy mikor hova kell kattintani. Nagyon örült neki. Illetve egyszer a fényképei lementésében kért segítséget, úgyhogy ezt is megmutattam neki.

A beszélgetések alatt jött fel olyan érzékenyebb, személyesebb téma, amire nehéz volt reagálnotok?

Jutdit: Igen, nálunk feljött, hogy elvesztette a házastársát, így ennek kapcsán beszélgettünk a gyászról is. Át kellett gondolnom, hogy mit mondhatok, ami nem hangzik sablonosnak. Én nem rég veszítettem el az édesapámat, így kölcsönösen tudtunk vigaszt nyújtani egymásnak ebben a helyzetben: ő is vigasztalt engem, és én is együtt tudtam érezni vele.

Tamás: Én nem tapasztaltam ilyet. Kicsit tartottam az elején, hogy kifogyunk a beszédtémákból, de aztán minden jól alakult. 

Ha visszagondoltok, mennyire éreztétek természetesnek a helyzetet?

Tamás: Szerintem mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy beszélgetés hangulata annyira oldott és fesztelen, hogy nem kell rá külön odafigyelni. Nagy kincs, ha valaki megkapja ezt a másiktól egy beszélgetés alkalmával. 

Judit: Az én párom is nagyon beszédes volt, és sokszor egyik témából a másikba csöppentünk, így nehéz is lett volna nagyon beszabályozni a beszélgetéseket. Amellett, hogy önkéntesként vettünk részt a programba, azt gondolom, hogy mi is nagyon sokat kaptunk.

Mi volt a legjobb élményetek, legjobb pillanatotok?

Tamás: Nekem Edit néni utazásos élménybeszámolói. Illetve amit még kiemelnék, hogy ha az ember ilyen nyitott tud maradni a világra 80 évesen is, mint Edit néni, akkor azt úgy lehet, ahogy ő teszi. Derűsen, kellő önismerettel. 

Judit: Nekem az maradt meg a legjobban, amikor elmesélte a megismerkedésük történetét a férjével. Elmesélte, hogy először nem fogott rajta az udvarlója sármja, de ő kitartott, és idővel egyszer csak átfordult szerelemmé. Olyan bájos volt, ahogy elmesélte, szinte filmbeillő.

Mivel a program még tart, Ti kiknek ajánlanátok a jelentkezést?

Judit: Nyilván kell, hogy az embernek legyen kedve másokkal beszélgetni, de én azoknak is javaslom, akik amúgy zárkózottabbak, nehezebben teremtenek kapcsolatot, mert egy ilyen fajta kapcsolódás tényleg falakat dönthet le az emberben – persze jó értelemben.

Tamás: Igen, nagyon jó, hogy ezt mondod, Judit, mert tényleg nem arról van szó, hogy szóval kell tartani az időseket, hanem csak jelen kell lenni. Két ember találkozik, erről szól a program.

Ha valaki kedvet kapott a jelentkezéshez, a programról bővebben itt tájékozódhat: fesztivalonkentes.hu