Anya nem figyel, mert telefonozik...

Anya nem figyel, mert telefonozik...

Judit | 2018.12.01 | Olvasási idő: 4 perc
Judit
47 éves
2 gyerek édesanyja

A gyerek a homokozóban építi a várat, anyuka pedig egy könyvet lapozgat a homokozó szélén. Idilli kép, nem igaz? És most cseréljük ki gondolatban az anyuka kezében levő könyvet egy okostelefonra. Már kezdjük is csóválni a fejünket... Pedig voltaképpen mi a különbség?

Tény, ami tény: a gyerekekre figyelni kell. Otthon, az utcán, a játszótéren, a boltban, mindenhol. Egyrészt azért, hogy ne érje baj őket, hiszen az átlagos gyerek kettő másodperc alatt képes belekeveredni valamibe. A játszótéren sem érdemes szem elől téveszteni őket, mert akármilyen biztonságos is a hely, bármi történhet. És persze azért is rajtuk kell tartani a szemünket, hogy ne érezzék magukat elhagyatva. Ám míg az első szempont miatt már az őskori anyák is vigyáztak a gyerekeikre, addig a másodikat csak egy-két évtizede tartjuk komolyabban szem előtt. Addig többé-kevésbé elvárás volt, hogy a gyerek játsszon el egyedül, amíg anya megfőzi a vacsorát, kimos, kitereget, elmosogat. Furcsa módon ezeket a tevékenységeket a mai napig soha senkinek nem jutott eszébe elvitatni az anyukáktól, még akkor sem, ha a gyerekek közben kicsit kikerültek a látóterükből.

A nagycsaládtól a bentlakó dajkáig

Ha pedig kicsit visszamegyünk az időben, azt láthatjuk, hogy a falusi anyák gyerekeit a nagycsalád felügyelte. Mivel több generáció élt együtt, mindig volt egy nagymama, nagyobb gyerek, vagy egy szomszédasszony, aki átvette a gyerekfelügyeletet, miközben a gyermek szülőanyja illő módon belevetette magát a házi- vagy a mezei munkába. Legalábbis addig, amíg a gyerek maga is segíteni nem kezdett a háztartásban, vagy a mezőn – ez a kor pedig viszonylag hamar elérkezett. A felsőbb néposztályokban ugyanezt a szerepet töltötte be a dajka: amíg anyuka élte a társadalmi rangjának megfelelő életet, a gyerek körüli dolgok rá maradtak. A mainál sokkal kevésbé volt jellemző, hogy az anyák folyton a gyerek testi-lelki jóléte körül pörögtek, és igyekeztek a fizikai szükségletei mellett a lelkieket is tökéletesen kielégíteni. Bár a nagycsaládot, és az ezzel járó rengeteg segítséget sokszor visszasírjuk, ma a legtöbben aligha hagynánk a gyerekünket teljes egészében egy bentlakó bébiszitterre...

Anya nem figyel, mert telefonozik...
Néha muszáj kikapcsolni

A folytonos odafigyelés viszont, akárki akármit is mond (vagy vall be), fárasztó. Vajon van-e olyan anya, aki ne vágyna rá, hogy pár óra gyerekfelügyelet után legyen pár perce, amikor semmi értelmeset nem kell csinálnia, csak bámulni kifelé a fejéből? Időnként muszáj pihentetni a gyerekdalokon és meséken edződött agyunkat, és valamilyen felnőtt dolgot olvasni, még akkor is, ha az egy izgalmas könyv vagy az okostelefonunkon elért legújabb bulvárhírek egyike. Vagy akár felhívni valakit, akire egész nap, vagy egész héten nem jutott időnk. Erre pedig az egyik legjobb időszak a játszótér, ahol a gyerekünk a barátaival van, és kicsit lefoglalja magát.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy engedjük a gyereket szabadjára a játszón, aztán lesz, ami lesz. Ha mindenki így tenne, abból tényleg komoly problémák, sérülések adódhatnának. Akár tetszik, akár nem, minél kisebb egy gyerek, annál jobban oda kell rá figyelni, nehogy veszélyes helyzetbe keveredjen – de még a nagyokat sem hagyhatjuk teljesen magukra. Sajnos elmúlt az az idő, amikor a 8-9 éves gyerek már egyedül járt a játszótérre a házbeli barátokkal, és a szülőknek elég volt félóránként kinézni a konyhaablakon.

Miért ítélkezünk?

De azt sem gondolom, hogy olyan sztereotipikus elítélést érdemelnek a játszótéren mobilozó anyukák, amilyet rendszeresen kapnak. Mémek és történetek tömege szól arról, hogy „miért a telefonját bújja, miért nem a gyerekére figyel inkább?”. Nos, elárulom, miért. Azért, mert az egész napi odafigyelés, az ezer feladat és felelősség közepette kicsit kikapcsolt az agya. És igen, lehet, hogy épp egy cicás videót nézeget a Facebookon, hogy utána megint összekapja magát pár órára. A fő kérdés megint a mérték: ha a játszótéri időből órák telnek el a telefon mellett, az egészen más helyzet, mint ha 10 perc. És persze az sem mindegy, hogy az illető telefon híján valóban a gyerekre figyelne-e, vagy inkább beszélgetne a padon, ahogy ez mondjuk 40-50 éve is sokszor előfordult. Vajon elítélnénk-e a képzeletbeli anyát, ha telefon helyett, mondjuk, klasszikus szépirodalom lenne a kezében? Valószínűleg lennének olyanok, akik igen, de arra komoly összegekben fogadnék, hogy kevesebben, mint ahányan a telefonja miatt leszólják... 

És vajon mi lenne, ha csendes vagy kevésbé csendes (sokszor pillanatnyi benyomásokra alapozott) elítélés helyett legalább fél szemmel odapillantanánk néha a telefonozó anyukatárs csemetéjére? Csak úgy, csendes szívességként. Hátha visszakapjuk, amikor úgy érezzük, hogy kész, eddig bírtuk, most muszáj megnéznünk egy cicás videót vagy a barátnőnk nyaralási képeit, hogy visszanyerjük szellemi képességeinknek legalább a töredékét. Mi lenne, ha ítélkezés helyett inkább a szolidaritást választanánk?

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai