Elveszett a fénykép, amin látszott a kedvenc gyerekkori játékod? Megrongálódott a magnószalag, amire az akkor kedvenc zenéidet vetted fel? Lehet, valaki más őrzi helyetted ezeket a kincseket. A digitális vagy a digitalizált emlékeinket ugyanis nemcsak mi magunk őrizhetjük, hanem a közösségi vagy "központi" adatbázisok is.
Közös emlékeink lehetnek a legendás színházi előadások, a nyilvános terekben készült hangfelvételek, az analóg, romló kópiákon őrzött filmfelvételek. Nem csak a művészfilmek (mi lenne velünk digitalizált Körhinta nélkül...) és a hajdani koncertek kerülhetnek digitalizált archívumokba, hanem a híradók, "kis színesek" vagy egy kisebb közösség emlékezetes pillanatai.
Édes, drága emlékeink
Nem olyan régen a MandA varázsolta elénk az 1960-as filmhíradót, ami az akkori nagy hidegről és havas utakról számolt be. Kamaszkorom Nagy Teléről (1987) már a Youtube őrzi a képeket, filmeket, a digitalizált tévéhíradós összeállítást pedig nagyjából félmillióan látták, de ez az amatőr felvétel is már hetvenezer megtekintésnél jár. Nekem akkoriban semmiféle eszközöm nem volt a megörökítésére: így viszont megmutathatom a gyerekeimnek, mekkora hóban ballagott alacsony osztálytársnőm, Andi, a majdnem kétméteres irodalomtanárunk nyomaiban lépkedve reggel az iskola felé.
A televízió digitalizált archívumának hála a Bors nénit is megmutathatom nekik, a felejthetetlen Dayka Margittal, akit csak elbeszéléseimből ismerhetnek. De megnézhetik tizenkilenc éves önmagamat is, hiszen a hajdani koncert tévéfelvételét valaki az akkor népszerű VHS-videó segítségével "felvette" otthon, aztán jó húsz-harminc év múlva már digitalizálva tette fel a netre, közkinccsé téve sokunk közös élményét.
Sok esetben nem csak digitalizálják a filmeket, hanem javítanak a minőségén és újra akár újra is színezik, így a 21. századi eszközökön ugyanolyan klassz a filmélmény, mint ahogyan emlékeinkben él.
Képmegosztás minden mennyiségben
Közgyűjteményeink az utóbbi időkben kezdtek neki igazán hajdani mindennapjaink digitalizálásának: beszkennelték és levéltárakba rendezték a hajdani újságokat, nem kell tovább sajnálkoznunk, hogy helyhiány miatt a papírgyűjtőbe kerültek az akkori példányaink. Micsoda élmény, harminc évet visszautazni és IM-et vagy Pajtás magazint olvasni ismét!
Magukra adó patinás iskolák is igyekeznek digitalizálni a hajdani ünnepségeket vagy hétköznapi pillanatokat megörökítő képsorokat, hangfelvételeket. Rosszabbul jártak a munkahelyi emlékek: a hajdani nagyvállalatok szétesése, felvásárlása után sok ott őrzött kép, relikvia egyenesen a kukába került, ha nem volt ott olyan lelkes dolgozó, aki hazavitte őket, majd alkalomadtán közzétette, hátha más is örül egy húsz évvel ezelőtti brigádgyűlés emlékeinek.
A jelenünk a jövő múltja
Korábban írtunk már azokról a módszerekről és kockázatokról, amelyekkel saját digitális emlékeinket vagy analógból digitálissá tett emlékeinket tehetjük, ha nem is halhatatlanná, de tartósabbá. A "hagyományos" CD helyett (amiről már rég nem hisszük, hogy mindent kibír és örökké tart) a profi "emlékmentők" inkább a hordozható winchestert, vagy az "arany" archiváló DVD-t ajánlják, esetleg a felhő alapú tárhelyszolgáltatást. Legszemélyesebb emlékeink mellett vannak másfélék is, amelyeken sokakkal osztozunk: ha pedig sokaknak fontos, akkor érdemes közösen őrizni őket - esetleg megbízhatóbban, mint a családi fiók. És persze olyan formátumban, hogy nem kell ősöreg analóg eszköz a visszaidézéshez sem.
A mostani mindennapjaink "túldokumentáltnak" tűnnek. Minden jelentősnek látszó (és jelentéktelen pillanatban is) kamerák és mobilok tömegei emelkednek a levegőbe, az eredményt pedig haladéktalanul posztolni kell valami nagy forgalmú helyen. Gyerekeink és unokáink mostani mindennapjait nem lesz majd nehéz rekonstruálni... Illetve nem lesz nehéz olyasmit találni, ami ezeket az éveket idézi. Az viszont nehezebb fejtörő lesz, hogy amit találtunk, az valóban a való élet lenyomata-e vagy valami ügyes trükkel felturbózott művészi alkotás, esetleg egyszerű hamisítvány.
Ha Marilyn Monroe szelfizhetett volna! Borsi Flóra Time Travel című fotómontázs-sorozata a hatvanas évek ikonikus képeire rejtett el mobiltelefonnal vagy digitális fényképezőgéppel fotózó, mai alakokat - némelyiket nézegetni kell egy ideig, hogy rájöjjünk, hol bujkál a hamisság. Az idősíkok ütközése pedig tetten érhető a Forgotten Dream (Elfelejtett álom) című sorozaton, ahol az Ellis Islandra érkező hajdani bevándorlók a mai Manhattan díszletei közt mozoghatnak, utazhatnak a metrón vagy cipelhetik bőröndjeiket a mai felhőkarcolók árnyékában. A sorozat utolsó két darabja két kis videó, ami a régi képek átalakulásának folyamatát mutatja be.
Nem ismerjük fel a digitális hamisítványokat
Kutatások szerint az emberek többsége nem ismeri fel, ha egy képet digitálisan manipuláltak. Egy korábbi brit kutatás szerint a valós jelenetekről készült, de digitálisan manipulált fényképeknek csak a 60 százalékánál szúrták ki, hogy a kép valamilyen beavatkozás nyomát viseli. Ráadásul a gyanús fotóknak is csak a 45 százalékáról tudták megmondani, mi nincs velük rendben.
A technológia nagyon megkönnyíti a hamisítók dolgát mostanában: elképesztően könnyű kicserélni a Youtube videón a hátteret, odamontírozni egy ma élő ember képét egy világháborús fotóra, a bonyolultabb dolgokról nem is beszélve, amiket ma már amatőrök is megcsinálhatnak. A fotóknak korábban bizonyító ereje volt: ma már bonyolult eljárásokkal derítik ki, hogy a képen a valóság látszik-e vagy annak trükkös és elferdített átköltése.
Sose volt olyan jól dokumentált korszak a világtörténelemben, mint ma, mégis 20-30 év múlva nehéz lesz rájönni, pontosan hogyan is történtek fontos vagy lényegtelen események. Felkészülhetünk a keresztkérdésekre, amit memóriából kell majd megoldanunk: "Mami, ne mondd, hogy akkor még nem volt teleport, másképp nem ugrálhattál volna a Palatinuson, ha ugyanaznap délután a dédiékkel grilleztél épp Kazincbarcikán! Márpedig ezen a két képen..."
