A gyerek űrtechnológiával a kezében is gyerek marad!

A gyerek űrtechnológiával a kezében is gyerek marad!

Vica | 2019.03.11 | Olvasási idő: 5 perc
Vica
48 éves
2 gyerek édesanyja

Gyerekkoromban a használaton kívüli pénztárgép-szalagra rajzoltunk „filmet” (olyasmit tessék elképzelni, mint egy vízszintes képregény), királynői kosztümünk Margit néni levetett zöld szoknyája volt. Aláfestő zenét már kazettás magnóról játszottunk, témaválasztásunk pedig akkori kedvenc könyveink és filmjeink sajátos keverékét tükrözte. Egymást elég jól elszórakoztattuk, de arra esélyünk se volt arra, hogy nagyobb közönséggel osszuk meg a műveinket. Valószínűleg jobb is ez így! Felnőttként visszatekintve elég biztosan állítható, hogy akkor sem lettünk volna nagyobb tehetségek, ha profi kamerát, jelmezeket vagy hangtechnikát kaptunk volna az alkotáshoz.

A digitális világ gyermekei sem zsenik?

A technológia az elmúlt évtizedekben rengeteget fejlődött. Olcsóbb lett és egyszerűbb használni is: ma már tízévesen se igényel különleges felszerelést és felkészülést egy-egy videó elkészítése. Egy gyerek is létrehozhat hallgatható zenét, úgy is, hogy előtte nem tanult évekig hangszeren játszani. Ettől azonban a gyerek még gyerek maradt. Tapasztalatlan és képzetlen. Látszani fog a témaválasztásán, a poénokon, mindenen. Néhány koraérett vagy kiemelkedően tehetséges kicsi kivételével jól azonosíthatóak lesznek a „példaképek” is.

A modern technológia ugyanis csak a megvalósításban segít, nem kell kézzel rajzolgatni ötven-száz fázisrajzot egy animációhoz, ötleteket viszont sem az appok, sem a gépek nem adnak. Az jelenik meg, amit a gyerekek elképzel, ami a fejében van.

Attól jó lesz, hogy sokan látják?

A miénkhez képest a mai gyerekek életében a nagy változást a megosztás és a nagyobb közönség hozta. Nem csak a kezükbe kaptak egy rakás eszközt ahhoz, hogy az elképzeléseiket egész jó színvonalon és egész rövid idő alatt megvalósíthassák (csináljuk egy filmet, amiben viccet mesélünk/repülünk egy rajzolt űrhajóban/táncolunk egy rajzfilmfigurával stb.), hanem az is megadatott nekik, hogy mindezt ki lehet lőni az internetre. Anélkül, hogy útközben Panni néni, a szigorú osztályfőnök, vagy Nagy Menő, a tévés szerkesztő szigorú cenzúráján elhasalna a mű. Ettől pedig bitang vonzó lett az egész.

Mindeközben a világ felfedezte, hogy a gyerekek szeretik egymás műveit nézegetni, kommentelni, utánozni és megosztani. És ebből akár üzlet is lehet.

Pusztán attól, mert megosztható és sok gyereknek tetszik, maguk a produkciók aligha lesznek jobbak, mint anno a mi gyerekkori előadásaink. De a megosztott dolgok természete szerint “elszabadulhatnak” és népszerűvé válhatnak. Minket pedig könnyen csapdába ejthet a gondolat, hogy jó/művészi/fontos, pedig

…nem azért nézik sokan, mert annyira jó, hanem mert mások is ezt nézték meg, tehát vélhetően jónak találták. Megyünk az árral!

És az öngerjesztő dolgok természete szerint jelentek meg a szerencselovagok, az üzleti befektetők, a médiaguruk és a kutatók a tizenévesek „…és akkor bemutatjuk, hogy lehet nagyon malacul megenni egy dinnyét” jellegű „remekművei” körül. Bár sokan nem értjük, miért kéne ezeknek fesztivált rendezni (pl. a Vidcon Londont), de közben ott az érv, hogy miért is ne, ha megveszik rá a jegyeket.

A gyerek űrtechnológiával a kezében is gyerek marad!

Ki mondja meg, hogy mi a „jó”?

A Youtube vagy a Tik-Tok (hajdani Musical.ly) nem tett mást, mint lehetőséget dobott a tizenéveseknek, hogy nagyjából bármit megosszanak nagyjából bárkivel. A világ képernyő előtt ülő gyerekserege innentől kezdve nem csak a felnőttek által kitalált és szerkesztett gyerekműsorokat nézhette, hanem a kortársai által, akár a világ másik felén létrehozott produkciókat is. 

Ezzel jól kikerültek bennünket, szülőket/tanárokat/felnőtteket, miközben a jó szimatú cégek nemcsak a tartalomgyártást támogatták, hanem a „saját termékek” gyártását-árusítását is, amivel a gyerekek (és felcsillanó szemű szüleik) még Igazi Pénzt is kereshetnek. Ahogy pénzt hozhat az is, hogy háromszázezren nézik meg a videójukat. A kockázat tulajdonképpen ebből a két dologból adódik: a gyerekek úgy oszthatnak meg valamit, hogy könnyedén megkerülhetik a rájuk vigyázó felnőtteket, illetve hogy az egész komoly üzletté vált.

Milyen jövő vár a „gyereksztárokra”?

A tizenéves youtubereknek persze tapintatosan nem mondjuk el, hogy az őrület körülöttük gyorsan abbamaradhat és a közönségük (velük együtt) felnő, pár év múlva már másfajta nadrágot hord, másfajta poénokon nevet, és más érdekli, mint tíz-tizenkét évesen – tehát a korábbi tartalmak és ideálok is kimennek a divatból. Sikereik valószínűleg kérészéletűek.

A valóban tehetségesek talán fenn tudják tartani az érdeklődést, képesek megújulni, bár a mostani tempót (naponta posztolni, hetente kijönni egy-két új videóval) hosszú távon nagyon-nagyon nehéz tartani, mert vagy elfárad a tartalom, vagy a márka köré profi stábot kell építeni, ez viszont már nem megy egy amatőr átlagos gyerekszobájából.

Néhányan profik lesznek, a többiek meg vagy nosztalgikusan emlékeznek erre a korszakra, vagy enyhe szégyenkezéssel nézik vissza harminc-negyvenévesen az akkor „nagyon menőnek” tartott produkcióikat. Miközben felnő egy újabb generáció, akik az akkor rendelkezésre álló eszközökkel fognak tartalmat gyártani – gyerekesen és gyerekeknek. Nincs is ezzel semmi baj, amíg mi szülők és üzleti vállalkozások is annak látjuk ezt, ami: játéknak és önkifejezésnek, megosztva vagy szűk baráti körben.

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai