Segítség! Állandóan szelfizik a gyerek!

Sokunkat kiráz a hideg a szelfi szó hallatán, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, elmondhatjuk: mindannyian lőttünk már szelfit, és mindannyian megpróbáltunk azon a szelfin a legjobban kinézni. A gyerekünk sem más, mint mi vagyunk, ő is a legjobb arcát akarja mutatni a világnak. De vajon miért van ez?

Fontos látnunk, amikor a gyerekek körében elterjedt szelfizésről beszélünk, hogy a szelfizés nem a gyerekek, hanem mindenki körében elterjedt. Amióta léteznek olyan fényképezőgépek és fényképezésre alkalmas készülékek, amelyekkel képesek vagyunk úgy készíteni fotót, hogy a kamera állását megfordítjuk, azóta mindannyian előszeretettel mutatjuk meg, hogy éppen hol vagyunk, hogy nézünk ki, vagy hogy egyáltalán vagyunk.

Az egészséges szelfizés jó móka. Összehozza az embereket, együtt röhögünk azon, milyen képet vágunk a fotón, és az esetek nagy többségében ezek a fotók a telefon memóriájában maradnak. Ha néha belefutunk, felnevetünk, esetleg átküldjük a képen szereplőknek, hogy emlékeznek-e még, a helyén kezeljük a dolgot. Akadnak azonban olyanok is, akik a szelfizést komolyabban veszik, mint kellene. Nemcsak felnőttek, de egészen meglepő módon gyerekek is.

A 90-es években ismeretlen embereket kértünk meg arra, hogy készítsenek rólunk egy fotót egy-egy híres, ikonikus épület előtt. Hogy miért tettük ezt, annak talán az volt a legfőbb oka, hogy maradjon egy emlékünk. Egy emlék, ami azt bizonyítja, ott voltunk, és amit megmutathatunk a családnak, barátoknak, kollégáknak, igazolhatjuk, milyen jól éreztük magunkat ott. Időközben a technológia sebesen fejlődött, és nemcsak a fényképezésre alkalmas eszközök nyitottak meg új utakat a dokumentálni vágyó hobbifotósok előtt, de az internet, és az ezzel együtt megjelenő közösségi oldalak, fotós applikációk is. Egy nagyon fontos emberi igényt szolgáltak ki, sőt, emeltek piedesztálra, ez pedig nem más, mint az önigazolás vágya, amely az önértékeléssel, az önbizalomhiánnyal van összefüggésben.

Ritkán beszélgetünk mélyen, de gyakran interaktálunk felületesen. Így tehát ma, a lájkok és megosztások világában ott keressük a visszajelzéseket, ahol éljük az életünket: az interneten. Jól néz-e ki az új hajam, tetszik-e másoknak, ahova utaztam, figyelnek-e rám, érdeklem-e őket, szeretnek-e engem. Minden egyes szelfi egy kérdés, amely a bizonytalanságból fakad. Minden egyes lájk egy megerősítés, amely azt mondja, fontos vagyok, értékes vagyok.

Hogy miért fontos ezt megértenünk? Azért, hogy tudjuk, lássuk, hogy a gyerek nem ördögtől való dolgot csinál, amikor hosszú perceken keresztül igyekszik meglőni a tökéletes szelfit. Egy divatot követ, és egy klasszikusan tinédzserkorban megjelenő érzést próbál legyűrni, legyőzni. Így tehát, ha szeretnénk őt segíteni, akkor nem azt kell mondanunk, hogy tegye le a telefont, hanem beszélgetnünk kell arról, mi zajlik benne. Milyennek látja magát, mit gondol, mennyire fontosak számára a barátai visszajelzései, miért fontosak ezek a visszajelzések?

Érez-e úgy, hogy elvárásoknak kell megfelelnie, és miért szeretne megfelelni ezeknek az elvárásoknak? Beszélgessünk vele arról, hogy ez az érzés nekünk sem idegen, hogy ezen mi is keresztülmentünk. Mondjuk el neki, milyen volt, hogyan csináltuk, adjunk neki tanácsokat, mutassuk meg neki azt, hogy az ember nem mások reakcióitól lesz értékesebb, hanem azoktól a dolgoktól, amiket látott, megtanult, átélt.

És ha azt szeretnénk, hogy mást is fotózzon önmagán kívül, akkor mutassunk pár csodálatos fotóst és remek képeket neki, vagy írassuk be egy gyerekfotós tanfolyamra, hogy lássa, mennyivel érdekesebb a világ, mint a szelfi.