Készen áll a gyereked arra, hogy okostelefonja legyen?

| Olvasási idő: 6 perc

Nyáron, amikor a kisebb-nagyobb gyerekek táborba, nagyihoz kerülnek, előkerül a téma: kéne neki saját telefon. És a gyerekkórus már harsan is: igen, de OKOSAT! Fogalmazzuk át egy kicsit a dolgot. Készek vagyunk-e rá, hogy odaadjuk a kezébe? Mert a régi móka, miszerint ha már tudja használni az alapfunkciókat, akkor akár lehet is neki, nem működik. Saját szemmel láttam már remekül online-játékozó kétévest, nagymamát önállóan hívó háromévest, de azért azt hiszem, ilyen korban maximum a milliomoscsemetéknek van saját okostelefonja, ahol bagatell, ha a kisgyerek egy tréfás pillanatában megpróbálja lehúzni az ájfónt a vécén.

Úgy nőnek bele anyu-apu készülékébe, hogy tökéletesen természetes nekik, látszólag magabiztosan használják, azonban ez néha igen csalóka. A telefonáló háromévesen túl ugye ismeretes a magáról szelfit készítő, azt rutinosan hupililára átszínező tízéves is, aki a még mangaszemekkel is átszerkesztett műalkotást seperc tölti az Instagramra egyedül, viszont megőrül az ausztriai kiránduláson, mert nulla-hattal írta be a nagyi telefonszámát, és nem érti, miért nem cseng ki, ha Linzből akar neki telefonálni. A második percben meg már ábrándosan bámul ki az ablakon, amikor a biztonságról magyarázunk neki. Vagy kétségbeesetten bőg: Lepsénynél (a gárdonyi strandon, a Móniéknál, a matekóra alatti nagyszünetben, a buszon, a múlt héten) még megvolt. Most azonban…

Készen áll a gyereked arra, hogy okostelefonja legyen?

Szóval döntsünk mi: MI készen állunk-e rá, hogy egyedül hurcibálja, használja (beleértve a netet is)? Mert talán az első szempont: engedjük-e netezni, akár felügyelet nélkül? Ha nem, felesleges drága okoskészüléket venni, mintha adnánk neki egy autót, amiben egy csepp benzin sincs, vagy lejárt a forgalmi engedélye. Az egész fő lényege ugyanis a netezés. Ha nem engednénk, vagy nem látjuk megfizethetőnek, felejtsük el az egész okostelefon-témát.

Eme legfőbb érv mellett vizsgálhatjuk a kérdést a következőek mentén:

Pro:

  • Már használ valamit, eddig megbízhatóan. Mondjuk egy butafont, amit nem vesztett el, nem tört össze az elmúlt fél évben, nem iratkozott fel fizetős push sms szolgáltatásra vele, nem akart tabletet nyerni a család összes személyes adatának kiadásával, és nem fecsegett hülyeségeket két órán át a Csabival negyvenforintos percdíjért.
  • Megy valahová, ahol nem árt, ha lát netet, e-mailt, Vibert, szeretne (és tud) fényképezni, megtalál benne fontos infókat, listákat, üzenetet, emlékeztetőt, esetleg hasznos appokat, amiket szintén magabiztosan használ.
  • Van olyan családi csomagunk, amibe kontrollálható költségek mellett a gyerek használata is belefér – mondjuk ingyen hívhatjuk egymást, küldhetünk üzenetet, használhatunk közös net-keretet és nyomon tudjuk követni a forgalmat.
  • Fizikailag biztonságban van ő és a készülék: nem veszi elő harminckilós hatodikosként a buszon a kéthetes, méregdrága modellt (utóbbiról mindenkit lebeszélnék, aki gyereknek szán okostelót), nem akar vele kung-fuzni, szöget beverni, esetleg fényképezni a Tisza-tó fenekét vele, vélhetően nem akarják testi kényszerítéssel elvenni tőle se suliban, se szakkörön, se máshol, és a rendessége is eléri azt a fokot, hogy úgy nagyjából mindig tudja, hol tartja az eszközt.

Kontra:

  • A gyerek kicsi vagy trehány, tehát óriási eséllyel a vizes fürdőgatyából vagy a Talált Tárgyak részlegéről kerül elő rendszeresen a mobil, esetleg vidáman adja kölcsön a Robinak, aki tőlünk 35 km-re lakik, és egyik szülő elérhetősége sincs meg. Vagy ez már a harmadik készülék a hatodik előlappal, valahogy egyik se bírja a gyűrődést.
  • Ahová megy, nem nézik jó szemmel: vannak konzervatív vagy majrés tanárok, akik vagy a rendeltetésnek nem megfelelő használattól („végre senki se látja, irány a Pirate Bay vagy a Pornhub!” esetleg „filmezzük le valahogy a női mosdót”), vagy az elveszéstől-ellopástól tartanak (nehogy őket jelentse fel utána a szülő), vagy szerintük egyszerűen nincs erre szükség, hát megmondtam, anyuka, engem mindig lehet hívni, és amikor parancsolja, a gyereket is adom azonmód. Működjünk együtt a tanárral, még ha nem is teljesen azonos a véleményünk – a táborban, kiránduláson, suliban ő a felelős.
  • A gyerek valójában kutya fülét se tud vele kezdeni (ritka azért ez), csak villogni akar vele, ő akar lenni az első, akinek van, még akkor is, ha egyetlen alkalmazás se érdekli valójában. Az ilyen úton szerzett barátok értéke legalábbis kétes, és ilyenkor szoktak titokzatosan eltűnni a készülékek is előbb-utóbb. Ha mindenkinek van (és kb. azonos színvonalú), akkor kisebb a baj lehetősége.
  • Vagy, valljuk be: nincs pénzünk, és rengeteg egyéb, fontosabb dologra kéne költeni. Ha megbízunk a gyerekben, még mindig élhetünk a szolgáltatók által kedvezményesen, néha jelképes áron kínált készülékeivel, ha a hűség vállalhatóbb, mint az azonnali nagyobb kiadás. Ha meg a telefon eltörik, megsemmisül, elázik vagy hasonló katasztrófa éri és másik készülékre nincs keret, még mindig pótolhatjuk átmenetileg egy filléres butafonnal – a lényeget az is tudja, hiába találja a gyerek cikinek. (ha végképp ciki, nagyobb gyerek kereshet hozzá forrást, mondjuk némi nyári fizetős diákmunka formájában).

Aztán ne lepődjünk nagyon meg, ha gyermekünk olyan funkciókat is kicsalogat a telóból, amiről fogalmunk se volt soha, hogy ott van, hiába azonos típusú a céges készülékünk fél éve, még akkor is, ha esetleg a szakmában dolgozunk.

A kapcsolattartás fontos. Mostanában meg az ovisok is megszokják, hogy hangot, leírt szöveget, képet, videót pillanatok alatt tudunk akár Sydney-be küldeni, ha van hozzá eszköz. Pár év alatt annyira rutinszerűen használja mindegyik, hogy jóformán csak arra várunk, hogy megtanuljon biztonsággal olvasni, és már saját telefonja lesz, vagy mert kell, vagy mert már mindenkinek van. Egy értelmes kilenc-tízéves már rutinnal és biztonsággal kezelhet egyedül is okostelefont, ha valami nagy és szándékos disznóságot csinál vele, tartok tőle, a hiba nem a készülékben és nem a mobilozásban van.

Vica

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai