A virtuális tér (VR – virtual reality) egy olyan technológiai vívmány, amitől sokat várnak a gyógyításban, szórakoztatásban, de még a kereskedelemben is. Vannak, akik olyan jövőt képzelnek el, ahol virtuális áruházakban próbálhatjuk fel a ruhákat az avatárunkra, mások a tanulás, a baráti találkozókhoz, megbeszélésekhez is egy virtuálisan kialakított, a valósághoz egyre jobban hasonlító környezet vizionálnak. Számtalan út áll előttünk, de vajon a technológia határait mi szabja majd meg? A számítógépek teljesítménye, a programozók és mérnökök kreativitása, vagy valami egészen más?
Az elmúlt hetekben bejárta a világot egy videó, ahol egy dél-koreai anya a virtuális világban újra találkozhatott 4 éve elhunyt kislányával – vagyis pontosabban mondva annak avatárjával. Megdöbbentő és szívfacsaró látvány volt. A koreai tévé mindezt élőben közvetítette, és a technológiai megvalósítás mellett az élmény és a következmények kerültek leginkább a középpontba.
Felmerül az a morális és erkölcsi dilemma, hogy pótolhatjuk-e a virtuális térben az elvesztett szeretteinket?
Ezzel a fényképalbumok, a történetek, a családi emlékezet mellé egy olyan lehetőség is bekerült, ami életszerűbbnek tűnik, de olyan pszichés problémákat is érint, amiket érdemes figyelembe venni.
A gyászfeldolgozás nagyon fontos része az, hogy tudatosítjuk a megtörténteket. Ha személyes kapcsolatban (vagy legalábbis személyesnek tűnő kapcsolatban) maradhatunk az eltávozottal, akkor érzelmileg is kötődni fogunk hozzá. Persze, az emlékezés és az emlékek megőrzése minden esetben fontos, ám nem mindegy, hogy mindez a fantázia és az emlékek körén belül valósul meg, néhány személyes tárggyal, emlékfotóval, videóval kiegészítve vagy realisztikusnak tűnő virtuális valóságban.
A VR környezetnek általában az a célja, hogy élővé, szinte tapinthatóvá tegye az élményt és érzelmileg is minél inkább bevonja a felhasználót. Elhitesse velünk, hogy amit látunk az valóság. Egy ilyen helyzet sebeket téphet fel, felzaklathat és olyan érzelmi hullámvasútba vihet minket, aminek megélése nemcsak nehéz, de veszélyes is lehet. Elveszíthetjük a kapcsolatunkat a világgal és a racionalitással, valamint olyan vágyak, fantáziák merülhetnek fel, amiket lehetetlenség megvalósítani – ez a szimuláció is csak mímelni képes azt.
Bármilyen élethű is legyen a virtuális világ, ebben a formájában nem képes azt megadni, amit egy élő találkozás jelent. Kapcsolatot teremthetünk, de a fizikai közelség, az érzékszerveinkkel való befogadás még mindig személyesebb, mélyebb és teljesebb élmény. Ezt egyetlen illúzió sem képes túlszárnyalni, és ezért is fontos, hogy az élő kapcsolatainkat és találkozásainkat többre becsüljük, mint a virtuális megfelelőit. A családi, baráti együttlétek, programok közben nem csak jobban megismerhetjük egymást, de támogató jelenléttel, tanulságokkal és közös történetekkel is gazdagodunk.