Tedd már le azt a rohadt telefont!

Hétfő reggel van. Állok a bejárati ajtóban karikás szemekkel, bal kezemben a kávéstermosz, jobb kezemben a kilincs, a háromból két gyerekem veszi a cipőjét (a fenébe, a fogmosás elmaradt). Gyorsan fésülködj meg, húzd fel a cipzárt, hozd a tornacuccot, ne felejtsd itthon a tízórait, mindjártelkésünk. Indulhatunk? És hol a harmadik kölyök? Áll a nappali közepén, és békésen nyomogatja a telefonját. Hálóingben.

Először is lábon kihordok egy agyvérzést, felemelt hangon (értsd: artikulálatlan üvöltéssel) a tudtára adom, hogy akkor most mi elmegyünk a kicsikkel, ő meg mehet a suliba trolival. Közben a középsőnek eszébe jut, hogy ő meg a töltőn hagyta a telefonját, gyorsan visszaszalad érte. Mire kettőt pislogok, a nagy is az előszobában áll, kicsit nagyon kócos, de már húzza a cipőjét, veszi a pulcsiját és nyitja az ajtót. Hét óra huszonhárom, ha szerencsénk van, beérünk időben. Szavam sem lehet.

Csütörtök délután.

- Lányok, pakoljátok ki a mosogatógépet lécci, be kell fejeznem egy cikket.

- Jó, mindjárt!

Eltelik tíz perc, még mindegyik a kütyüjén lóg. A két nagy telefonozik, a kicsi a tabletet gyűri. Legálisan, ez az idő erre van, hogy a suli után kicsit pihenjenek. A mosogatnivaló megvár persze. Újabb fél óra múlva azért már ráng a szemem egy kicsit.

- Lányok, álljatok már neki!

- Máris! (és nem mozdulnak)

- Tegyétek már le azt a rohadt telefont öt percre! – kiáltom, és hirtelen eldobódnak a telefonok.

Hurrá, megint ordítottam. A francba. Pakolás közben osztom az észt nekik, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, meg hogy első a kötelesség, utána a szórakozás, és egyébként is túl sokat lógnak a telefonjaikon. (Ez persze így nem igaz, hétvégente például annyi az elfoglaltság, hogy alig jut idejük kütyüzni.) Befenyítem őket, hogy elveszem az összes digitális eszközüket, és csak akkor kapják vissza, ha a házimunkával és a tanulással végeztek.

- De anya, a tanuláshoz kell a telefon! – jön a válasz.

És tényleg. Az osztály Viber-csoportjáról kinézik, hogy mi a lecke, megnézik az online órarendet, hogy miből kell készülni, és utánaolvasnak a neten az adott témáknak. (Jó, persze nyilván befigyel némi magánchat a barátnővel, de „nem veszem észre”, ha azt látom, hogy nem viszik túlzásba.)

Vacsora, fürdés, a telefonok töltőn. Miután a két kicsi ágyba bújt, megjelenik a szobámban a nagylány.

- Anya, nézd, miket találtam a neten!

Összebújva olvasgatjuk a Facebook-oldalán megjelent bejegyzéseket, cuki vagy érdekes videókat nézünk, chatelünk az egyik volt osztálytárssal (fiú!), és közben rengeteget beszélgetünk. Eszembe jut a reggel meg a délután. A dühöm már rég elszállt, és a rossz érzések is elhalványodtak a közös kütyüzés fényében. Ha egyébként minden rendben a kapcsolatunkban, a lakás sem szalad és a lecke is elkészül, akkor azt hiszem, lehetek türelmesebb velük, ha már megint nem teszik le azt a rohadt telefont.