Szeretnél egy napig a kedvenc avatárod lenni?

 Szeretnél egy napig a kedvenc avatárod lenni?

Vica | 2018.06.18 | Olvasási idő: 4 perc

Tipikus példa: a nyüzüge, szemüveges srác érthető módon választ a videojátékban izmos, szuperképességekkel felruházott macsót avatárnak. Kevésbé jellemző, hogy egy fiús, „kocka” lány dögös-szexi karaktert választ, a „jógyerek” viszont titkon szívesen bújik a játék negatív karakterébe, hiszen a valós életben kockázatos volna ezt kipróbálni. De mit teszünk, ha minden karakter foglalt, játszunk-e a kalapos-pocakos, nevetséges figurával, és felfedezzük-e a rejtett képességeit? Film-és beszélgetésajánló.

A hétvégéken szoktuk közösen filmet nézni. Nem könnyű olyat választani, amit egy 14 éves és egy nyolcéves is szívesen néz, valamint én is rábólintok, hogy nincs benne valakinek nem való rész (esetleg olyasmi, amit senkinek se ajánlanék). Így a Jumanji: Vár a dzsungel került terítékre. A történet lényege, hogy a fiatal társaságot szó szerint „beszippantja” egy régi videojáték és a választott karakter bőrébe bújva kell kikeveredniük a kalandos helyszínről – mindenkinek három „élete” van.

Hasonlít ránk a karakterünk? Épp az ellenkezője?

Az érdekesebb része a filmnek (számomra) nem az volt, hogy élik túl hőseink a veszélyes kalandokat (ami lassan az ötéveseknek szánt rajzfilmekből se marad ki, sajna), sokkal inkább az, mit kezdenek a helyzettel, hogy valós fizikai énjüktől meglehetősen különböző karakterként kell végrehajtani a kihívásokat.  Az még csak hagyján, hogy a nyápic, ügyetlen „kocka” srác egy dagadó izmú, vezetői képességekkel felruházott macsóvá válik, de mi van azzal a lánnyal, aki a való életben mentes minden feltűnő vonzerőtől, viszont itt forrónadrágos, dögös cicababaként erősíti a csapatot. Ráadásul kiderül, hogy „női furfanggal” kell átjárnia az ellenfelek eszén, nem az agyát kell használnia, és a testi erőt is csak akkor vetheti be, ha már „elbájolta” az illetőket? A legnagyobb meglepetés mégis a társaság „csinibabáját” éri, aki a virtuális világban nemhogy nem csini, de még csak nem is lány. Érthető, ha nehezen szokik hozzá a helyzethez.

A film további részének elspoilerezése helyett inkább azt kérdezném az olvasótól: a te gyereked milyen karaktert választ szívesen egy játékban?

 Szeretnél egy napig a kedvenc avatárod lenni?
Szupererő, az igen! Dehogy akarok lány lenni!!!!

A gyerekeket is erről kérdeztem a film után. Hamar kiderült, ők leginkább rájuk hasonlító, de mindenféle „szuperképességgel” felruházott alak bőrébe bújnának igazán. Egyikük se választott a valós karakterével teljesen ellenkező figurát (ami reményeim szerint azt jelenti, hogy egyik sem elégedetlen végzetesen magával, nem gondolja, hogy mindenféle szempontból „béna”), nem akarná a virtuális világban visszaverni az esetleges valós sérelmeit valami sebezhetetlen Vasember álcájában. De talán színészek se szeretnének lenni, mert a nagyon eltérő karakter felajánlása egyelőre lármás tiltakozást váltott ki.

Ééén, lány???? Hova gondolsz? –kérdezte kisebbik gyermekem, mikor bedobtam: egyszer kipróbálhatna egy lány avatárt is, amivel meglephetné a játékostársakat. Még a szupererős, „menő” lányfigurák bőrébe se bújna igazából, míg a nagylányom már nem utasított el olyan mereven mondjuk egy menő, rocksztár vagy „szuperhős” férfi figurát, ha jól néz ki és rendelkezik a játékbeli sikerhez szükséges kellékekkel. A vicces, első pillantásra kevésbé „hősies” vagy „menő” alakok egyiküknél se voltak első pillantásra kelendők, bár a meglepetés erejét már felismerték, amikor bedobtam: mi van, ha az először ügyetlennek gondolt karakter rejtett és különleges képességekkel rendelkezik? „Hát akkor talán…” – mondták bizonytalanul, de igazából egyikük se azonosult szívesen előnytelen külsejű, főleg nevetséges figurákkal, ha lehetett volna talán kevésbé különleges, „szuperképes”, viszont megnyerő megjelenésű, erős, vagy látványosan felszerelt karaktert is választani.

Tanárok, osztályfőnökök: videojátékra fel!

Kísérletező kedvű tanárok, csoportvezetők egyébként használhatnák a videojátékokat arra, hogy többet tudjanak meg a csoportok tagjai egymásról és önmagukról. A stratégiai játékok egyébként is hajlamosak javítani a döntéshozatali képességet, az egymás közti kommunikációt, de „más bőrébe bújva” is értékes információkhoz juthatunk: hogyan viselkednek velünk mások, ha épp „másmilyennek” látszunk. Nem is szólva arról, hogy kisiskolás korban kezdünk egyre több tapasztalatot gyűjteni arról is: a látszat gyakran csal, ne dőljünk be neki elsőre. Mire a kamaszkorba ér valaki (amikor az „imidzs” kiemelten fontossá válik), már nem árt, ha rendelkezik efféle tapasztalatokkal. Akkor is, ha sose lesz belőle szuperhős vagy épp színész.

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai