Kidobom a tabletet, ha nem teszed le azonnal!

Gyermekeit egyedül nevelő háromgyerekes anyuka vagyok. Ezt azért írom rögtön az elején, mert felmentést remélek, vagy legalább azt, hogy enyhítő körülményként számít majd az olvasóknál tettem elbírálásában. A lényeg: az utóbbi időben (túl) gyakran megengedtem a gyerekeknek, hogy suli után, vacsi előtt, a fürdés és az esti beszélgetés között, vagy hétvégén, amikor az elmaradt munkáimat próbáltam meg bepótolni tabletezzenek és telefonozzanak. Aztán annyira rágyógyultak a digitális kütyükre, hogy csak kamillázok.

Az elmúlt, sűrű időszakban szinte naponta adtam hálát, hogy a mai világban elérhetők olyan eszközök, mint az okostelefon, a laptop, a tablet (meg az okostévé). Ezekkel remekül lehet kötni a gyerekeket akkor is, amikor egész egyszerűen nincs időm foglalkozni velük (tudom, minekazilyennekgyerek). Az első mondatra visszautalva sajnos vannak olyan napok (hetek), amikor a teendők összesűrűsödnek, annyi a munka, hogy úgy érzem, jövő tavaszra sem fogok végezni, hogy a szennyeskosárból folynak ki a koszos ruhák, a mosatlan edények is kezdik átvenni az uralmat a konyha fölött, a porcicákat össze kell vadászni, a kiszáradni készülő hibiszkusz szemrehányóan néz rám a sarokból, mindenki nyűgjét nekem kell megoldani, és még a leckéket is ellenőriznem kell. (A lista a végtelenségig bővíthető, abba is hagyom a panaszkodást, nem erről szól most ez a cikk. És tudom, a gyereknevelés ezzel jár, rendben van.)

A lényeg az, hogy miután kész volt a napi lecke és segítettek a házimunkában (mert azért szoktak ám segíteni is!), ráengedtem őket a kütyükre, míg én a többi teendőmet végeztem. És egy jó darabig nem volt ezzel semmi gond. Aztán azt vettem észre, hogy a telefonok és a tablet átvették az irányítást felettük. Ahogy kiléptek délután a suli kapuján, már lestoppolták, hogy ki játszik először a tablettel. Aztán elkezdődtek a veszekedések, hogy „Bezzeg te öt perccel tovább játszottál, mint én!”, és gyakran verekedésbe torkollt a csata (három lányról van szó!). Ilyenkor a tablet a könyvespolc tetejére került, a kölykök meg elfoglalták magukat mással. (Na, ugye, hogy a rajzolás is jó szórakozás?)

A következő alkalommal megbeszéltük, meddig lehet este tabletezni, és hogy aztán irány a fürdőszoba. A „Tedd le a tabletet és menj fürdeni!” felszólítás ötször hagyta el a számat, majd hatodikra felemeltem a hangomat, a tablet pedig megint elkobzódott. Már ekkor éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Akkor láttam meg végérvényesen, hogy belecsúsztam a digitális világ egyik csapdájába (Ne használd bébiszitternek az internetet!), amikor sétálni indultam a lányaimmal, és a legnagyobb közölte, hogy ő nem tart velünk, mert inkább megnéz még egy részt a tableten a kedvenc sorozatából. Bevallom, akkor kicsúszott a számon néhány válogatott (finomabb) káromkodás, és kilátásba helyeztem, hogy a tablet megy a kukába, mert ezt nem bírom elviselni tovább.

Innentől kezdve már magam is komolyan vettem a szabályokat, és megbeszéltem velük is, hogy innentől másképp lesz. Azóta van a „tablet-idő”, meg az összes többi. Megadtam nekik a korlátokat, amiket megértettek és elfogadtak. Azóta nincs nyűglődés, ha családi program van, szoktunk társasozni meg festeni is, és ha épp nincs más dolgom (néha előfordul ilyesmi is), akkor szívesen megnézem velük a tableten, hogy hol tartanak a farmépítésben, vagy milyen új mesét fedeztek fel a Youtube-on, esetleg hogy a nagylány Facebook oldalán milyen vicces bejegyzések születtek. A kecskének is tele a hasa, meg a káposzta is megmaradt. De azért a nagybevásárlást valaki megcsinálhatná helyettem. Megvan! A tabletről meg tudom oldani ezt is. Nézzük csak! Még tíz perc és vége a kütyüidejüknek!