Régi bölcsesség, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, de az egy teljesen értelmezhetetlen (és fárasztó) állapot, hogy a mai fiatalok szerint ugyanolyan alkalmatlan vagyok szülőnek és mindent rosszul csinálok, mint a nálam idősebbek szerint. Mind a két generáció jobban ért a gyerekneveléshez – legalábbis a Facebookon -, mint én, és magabiztosabb válaszai vannak a digitális világ kihívásaira, mint nekem. Lehetek én „elég jó” szülő?
„Ok, Boomer” (magyarul nagyjából azt jelenti, hogy „Nyugi, nyugger!”) írták és „tettek helyre” ezzel a tinik, amikor le mertem azt írni, hogy nem minden korú gyereknek való minden videojáték (és online játék). Szerintük a szabályokat (és a korhatár besorolásokat) őskövületek alkotják, akiknek fogalma sincs, mi kell a mai fiataloknak és hogyan működik a digitális világ.
A „Boomer” fájt, de emlékszem még arra, mikor én voltam tizenéves és iszonyú öregnek és maradinak éreztem a negyvenes korosztályt. Fogalmuk se volt arról, hogy az életben mi igazán fontos, hogy a tévézéstől semmi bajom nem lesz, és béna zenéket hallgattak a menők helyett. Sőt, teljesen értelmetlenül felháborodtak azon, hogy fiatalon feketében járunk.
Igen, végtelenül okosnak és sérthetetlennek képzeltem magam, éppen úgy, mint a mostani tinik.
Szeretném azt mondani, hogy tinédzser önhittségem ellenére, próbáltam meghallani és megérteni szüleim (és tanáraim) féltő szavát, de ez csúsztatás lenne. Azzal voltam elfoglalva, hogy egyre önállóbb legyek, és ehhez elengedhetetlen volt az olykor akár túlzónak tűnő magabiztosságom.
Viszont, ha a mai eszemmel visszanézek, minden szabály, minden intelem, hatott rám, formált és kiderült, hogy a szüleim (és az idősebbek) sokkal jobban értettek, mint én hittem. Nemcsak a támogatás erősített, hanem azok az akadályok is, amelyeket le kellett győznöm.
Vállalom, sokkal szigorúbb vagyok a gyerekeimmel, mint amilyen egy kiskamasz önmagával szemben, és sokkal könnyebb lenne az élet konfrontációk nélkül. De az hova vezetne?
Támogatásra viszont az idősebb generációtól se számíthatok. Szerintük minden úgy volt jó, ahogyan régen volt, és a mai gyerekeket is úgy kellene nevelni, ahogyan régen. Csakhogy megváltozott a világ, mások a körülmények, mások a hatások. (A menő zenék is mások.)
Az idősebbek szerint túl megengedő vagyok, túl sok jogot adok a gyerekeimnek, és elvárnák, hogy az okoseszközöket elzárjam a gyerekeimtől. Az ő szemükben valahol még mindig gyerek és szülőségben amatőr kedző vagyok, hiszen ők már felnevelték a gyerekeiket, sikeresen, így pontosan tudják, hogyan kell gyereket nevelni. Nem azt mondják, hogy mindent rosszul csinálok, csak azt vetik a szememre, hogy a lehető legtöbb dolgot csinálom rosszul.
„Videojáték? Mi a fenének a gyerekeknek? Biciklizzenek, olvassanak könyvet (ebookot ne, mert az semmit se ér), kártyázzanak, sárgyurmázzanak…”
Végletekben gondolkodnak, nem kompromisszumokban. Elvárnák, hogy a gyerekek ne érdeklődjenek az okostelefonok és az internet iránt, miközben a felnőttek (a szüleik, a nagyszüleik, a szomszéd bácsi, a villamoson a néni, egyszóval mindenki) kezében ott az okostelefon és azt nyomkodják. Lehetetlen a gyerekektől eltiltani az okoseszközöket! Életszerűtlen. Hova vezetne, ha lenne egy eszköz, ráadásul olyan eszköz, ami a mindennapok része, és a használatát nem tanítjuk meg a gyerekeinknek?
Tehát a fiataloknak túl szigorú vagyok, az idősebbeknek pedig túl engedékeny. Csak azzal biztatom magamat, hogy a történelem során a kisgyerekes szülők mindig beszorultak a fiatalok és az idősek közé.
Mit képzelnek azok a szülők, akik okostelefont vesznek? Valószínűleg ugyanazt, mint azok, akik anno iskolába iratták a gyerekeiket, akik elhitték, hogy a lányuk a műszaki pályán is helyt fog állni, akik először golyóstollat adtak a gyerekeik kezébe, akik előre néztek, haladtak a korral és nem ragadtak bele a megkövesedett múltba. (Ha nem így lenne, akkor még mindig barlangokban laknánk.)
Persze, könnyebb lenne fiatalnak, kisgyerekes (vagy kamaszgyerekes) szülőnek, nyugdíjasnak lenni, ha nem címkéznénk egymást, ha feltételeznénk, hogy nem csak nekünk lehet igazunk, hanem másnak is – és ezen olykor el is gondolkodnánk -, ha beleéreznénk egymás álmaiba, félelmeibe, élethelyzetébe, ha nem kioktatnánk egymást, hanem tanítanánk egymást, megértenénk egymást. Megpróbáljuk?