Hogy kerül Kis Grófo az oviba?

A régi mondás szerint ízlésről nem vitatkozunk, de az ízlésformálás kérdése izgalmas téma egy olyan világban, ahol nem csupán ezernyi stílus érhető el gyorsan és cenzúrázatlanul, de komoly erőfeszítést igényel, ha azt szeretnénk, hogy valami ne legyen ránk hatással.

Nem tudom, találkoztatok-e már a jelenséggel, de egyre több oviban szól Youtube-ról (is) a délutáni zene. És persze nem csak a Csip-csip csóka meg a Hull a pelyhes, szóval a gyerek úgy dudorássza a „nézését meg a járását”, hogy itthon még soha az életben nem hallhatta. Sok szülő pedig nehezményezi, hogy az óvó néni ízlése miatt „szemetet” hallgat és tanul meg a ded, menekülésre esélytelenül.

No, de kinek a dolga lenne eldönteni, hogy a Hinta-palinta mennyivel értékesebb a Bulibárónál? Látjuk-e magunk előtt azt a jelenetet, amikor a szülői munkaközösség arról szavaz, hogy Mozart és a Queen még jöhet, de Britney már nem? Ha a rádióban szólhat a szám, akkor gyerekbarát a szöveg? Amúgy a gyerekeknek tényleg csak gyerekdalokat kéne hallgatniuk? Filmek és igaz sztorik rengetege szól olyan helyzetekről, amikor a pedagógus olyan ismeretet ad át a gyerekeknek, amit bizonyos szülők elleneznek. Ám ha nem vallási, politikai, nevelési nézetkülönbségekről, hanem „csak” ízlésről van szó, nehéz logikusan érvelni pro vagy kontra.

A mi generációnk füleibe Halász Jutkát és a Kalákát töltötték tölcsérrel, és még ha tiltakoztak volna is a szülők, választék híján akkoriban sok más opció nem akadt volna helyettük. Az internet és a Youtube ebből a szempontból hatalmas előrelépés: rengeteg és könnyen elérhető stílusból és dalból lehet mazsolázni. Hogy aztán a pedagógus és a szülő mit választ végül ebből a szivárványszínes tárházból, már más kérdés. Abban nem hiszek, hogy célirányosan kéne formálni egy gyerek ízlését, abban viszont nagyon, hogy minél többet kell neki megmutatni a lehetőségekből – teljesen mindegy, hogy zenéről, könyvekről vagy akár öltözködésről van szó.

Az én (amúgy igen színes és zeneszerető) családom hajdanán fakszni nélkül kezelte a „zenei nevelésünket”, pedig a mainál sokkal szűkösebb választékuk volt. Otthon sosem volt Kaláka meg Halász Judit, mert tudták, hogy utálom (bocs, semmi személyes, senki ne vegye magára), szólt viszont Stones és Chuck Berry apámtól, LGT a nagynénémtől, Máté Péter anyámtól és cigányzene a nagyapámtól. Senki nem akart róla meggyőzni, hogy az ő kedvence a tuti, egyszerűen csak ment a zene. Aztán jöttek az osztálytársak is új zenékkel, és minden tovább színesedett, mindenkivel észrevétlenül formáltuk oda-vissza egymás ízlését. Ma is ez történik, csak a Youtube miatt gyorsabban és nagyobb merítésből – már nem kell kölcsönkazettákra várni, vagy arra, hogy a rádió véletlenül lejátssza az új kedvencet.

Senkit nem ismerek, aki ne tudta volna eldönteni már kiskorában, hogy mit hallgat szívesen és mit nem, függetlenül a környezete kritikáitól (pedig 10 évesen akár barátságok is múlhattak azon, hogy depeses vagy duranos vagy). Apám 25 éve hívja következetesen mocsárzenének a kedvenc bandám stílusát, de ettől még hallgatom (és hagyta hallgatnom). Én harminc éve futok ki a világból anyám kedvenc előadójától, de ettől ő még hallgatja. Mindkettejüknek tudtam már olyat mutatni, amit megszerettek, pedig az addigi ízlésviláguktól nagyon távol állt. És ez így van jól. Nem gondolom, hogy bárki ízlését „el lehetne rontani”. Alakítani lehet, új kapukat nyitni lehet, de az esetleges változástól még nem lesz „jobb” vagy „rosszabb”. Ízlés marad, előjel nélkül. Legfeljebb nem egyezik az enyémmel.

A fentiek miatt őszintén örülök annak, hogy a gyerekeimre mások is hatnak. Ami egyébként mázli, mert ha nem örülnék, a világ akkor is ugrásra készen várna arra, hogy hatással legyen rájuk – olyan hatásokkal is, amiket én nem feltétlenül tartok jónak. És hogy Kis Grófo miatt miért nem ellenkezem kicsit sem? Na, nem, nem fogok ilyen fegyvert a gyerekem kezébe adni, hogy esetleg csak azért hallgassa később is, mert tudja, hogy engem idegesít vele…