Az olvasás, a mesehallgatás hatásairól regényeket lehetne írni, hatalmas szakirodalom bizonyítja hasznosságát és fontosságát. De mi van, ha apa vagy anya nincs otthon, hogy elmondja az esti mesét? Helyettesítheti őt egy digitális hangfelvétel?
Amikor kislány voltam, gyakran mesélt nekem apu. Volt, hogy könyvből olvasott, volt, hogy diavetítőztünk, és a plafonra vetítettük a képeket, és volt, hogy ő talált ki történeteket. Imádtam a hangját, ahogy megszemélyesítette a szereplőket! Mivel munkája miatt nagyon gyakran utazott, és volt, hogy akár hetekig nem láttam, kitalált nekem egy megoldást, hogy ne szenvedjek hiányt addig sem, amíg ő távol van: magnóra vett jó néhány mesét. Ha becsukom a szemem, a mai napig hallom a hanglejtését, ahogy a kedvenc történetemet, a Virág bácsit meséli. Sajnálom, hogy nincs már meg a magnókazetta, amin a felvétel volt, szívesen digitalizáltatnám, hogy a gyerekeim is hallgathassák, ha már élőben sajnos nincs rá lehetőségük. (És többé nem is lesz sajnos.)
Akár a családi fotók, a hangfelvételek is olyanok, hogy az idő teszi igazán értékessé őket, főleg ha hajdani mesélő-éneklő apánkat-anyánkat, nagyszüleinket másként már nem tudjuk megmutatni, néhány percre elevenné tenni a gyerekeinknek. Ma már könnyű a dolgunk, hisz minden digitalizálódik: hangfelvételt készíteni olyan egyszerű, mintha levegőt vennél, és profi videókat is könnyen csinálhat bárki, akár az okostelefonjával is. Bárcsak élhettem volna ezzel korábban! Bárcsak lenne egy felvétel, egy digitális kapaszkodó, ami nem engedné, hogy a generációk során elhalványuljon apu emléke!
A mai szülőknek sokkal könnyebb a helyzete, mert megszámlálhatatlan kütyü és program áll rendelkezésre ahhoz, hogy (ideiglenesen) pótolni tudják magukat. Egy eszköz persze sosem tudja helyettesíteni apát és anyát, de ha már úgy hozza a sors, tompítható velük a hiány. Ha például kisgyerekem van és tudom, hogy el kell mennem egy hétre, biztosan találok öt percet arra, hogy elmondjak néhány mesét a kamerának, amit aztán a nagyi lejátszik neki este (már ha megtanítottuk a digitális eszközök használatára). Vagy ha az időbeosztás/időeltolódás engedi, akár Skype-on is olvashatok mesét a kicsiknek. Így egy kicsit mégiscsak a szobába kerülök, és valós időben mesélek. Az érintést persze semmi nem tudja helyettesíteni sajnos.
De akár közös játékra is alkalmas a virtuális tér, ha már apa vagy anya épp kontintensekkel arrébb van. Egyik ismerősöm egy történetet mesélt ezzel kapcsolatban: egy rövidebb időre a tengerentúlra költöző édesapa a helyzete miatt személyesen nem tudott részt venni kisfia életében, de megtalálta a módját, hogy hogyan tudja fenntartani a kapcsolatot: olyan játékokat kerestek, amelyeket online tudtak játszani. Előre megbeszélt időben leültek a számítógép elé, és egy időben, egyszerre, együtt játszottak. Az apa a közös játékkal egy kicsit közelebb tudott kerülni a fiához – még ha csak az online térben és fizikailag nem is.
Az elmúlt évek során a mindennapok részévé váltak a digitális eszközök. Természetessé lett, hogy egy idő hiányában be nem fejezett beszélgetést telefonon, vagy Skype-on folytatunk tovább vagy éppen ezen keresztül osztunk meg egy számunkra fontos pillanatot, így tartjuk a kapcsolatot barátainkkal, munkatársainkkal. A gyermekek is ebben élnek, ezt a mintát látják és követik. A fentebb említett külföldön dolgozó édesapa és fia remek példa arra, ahogy kapcsolatban voltak egymással, fenntartották és élményszerűvé tették a különlét időszakát. Erre jó érzés lehet az újbóli találkozáskor visszaemlékezni.
Egy már meglévő személyes kapcsolatban jó helye lehet a „digitális kapaszkodóknak”, mint ahogy a plüssmaciknak és az elalvást segítő „rongyiknak” is. Azonban, ha csak ennek révén lehet kapcsolódni a másikhoz, akkor a digitális eszköz eszköz marad csupán. Az, hogy a szülő előre megtervezi „elérhetőségét” távollétében, az már önmagában is gondoskodás. Az így megtervezett idő átsegítheti őket-mind a szülőt, mind a gyermeket- ezen a nehéz időszakon." – tették hozzá pszichológus szakértőink.
Neked kellett már „helyettesítened magad”?