Ez a 6 kérdés segíthet eldönteni, álhírrel találkoztál vagy sem!

Újságíróként kevés dolog bosszant jobban, mint amikor tanult ismerőseim is gondolkodás nélkül osztják a már első látásra is álhírgyanús oldalak szenzációhajhász híreit. Ugyanakkor tudom, hogy a kritikai gondolkodást még annak is tanulnia kell, akit nem köt a hírekhez a munkája. De vajon hogyan tanítjuk meg nekik?

Két olyan korosztály van, akiket az álhírek és dezinformációk korában fokozottan kell védeni az „eltévelyedéstől”. Az egyik az idősebb korosztály, akik fiatalon ahhoz szoktak, hogy amit az újságban olvasnak, a rádióban, tévében hallanak, az úgy van. Nekik nem könnyű átállni arra, hogy az internet bármit elbír, és oda bárki kiteheti a véleményét, ami ettől még nem feltétlenül lesz igaz. Mint ahogyan a hirdetési etika sem feltétlenül úgy működik, ahogy kellene, vagyis a csodaszerként hirdetett dolog egyáltalán nem biztos, hogy csodás hatású.

A másik ilyen szempontból veszélyeztetett korosztály a gyerekeké, akik korukból fakadóan természetes naivitással állnak a világhoz – így az online szenzációkhoz is. De vajon hogyan érdemes megtanítani őket arra, hogy valóban nem mind arany, amit az interneten fényesnek mondanak? 

Azért, mert egy felnőtt mondja, még nem biztos, hogy igaz

A gyerekek kritikára nevelésével kapcsolatban szülőként van egy dilemmám. Egyfelől egyértelmű, hogy meg kell nekik tanítani, hogy ne higgyenek el mindent. Ráadásul arra is, hogy csak azért, mert valamit egy felnőtt állít, akár szóban, akár írásban, az nem feltétlenül bölcs elgondolás. Magyarán: a felnőttek is tévedhetnek, rosszabb esetben hazudhatnak. Ugyanakkor paranoiás bizalmatlanságra se szeretném őket szoktatni. 

A történelem szakos bölcsész végzettségem, és az újságíró szakmám ugyanakkor ad ehhez némi kapaszkodót, hiszen mindkét területnek fontos része a forráskritika. Vagyis viszonylag korán megtanultam, hogy a felmerülő információkkal kapcsolatban érdemes feltenni néhány kérdést, mégpedig a klasszikus riporteri kérdéssort: ki, mit, mikor, hol, miért és hogyan. Ezt szeretném átadni a gyerekeknek is.

A klasszikus riporteri kérdéssor az életben is működik

Ki? – vagyis ki állítja azt, amit állít? Milyen oldalon tűnt fel az adott szenzáció? Csak azért, mert a Youtube feldob egy szenzációs videót, az még nem feltétlenül igaz. Ki a szerző? Milyen oldal áll mögötte? Ha hirdetésről van szó, mit lehet megtudni a cégről? Ha egy hitelesnek tűnő személy, például egy doktori címmel felruházott valaki állítólagosan javasol valami okosságot, érdemes rákeresni a nevére – létezik egyáltalán?

Mit? – vagyis miről szól az információ? Hihetően hangzik, vagy csak szenzációsan? Nem árt idejekorán tisztázni: ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az valószínűleg nem is igaz. Tényként tálalják, vagy véleményként? Idéznek valakitől, aki tekintélyként szerepel az oldalon? Mert akkor ideje leszámolni a feltétlen tekintélytisztelettel, és ismét csak rákeresni vagy a személyre, vagy az idézetre.

Mikor? – az internet ma már hosszú évek információs anyagát őrzi, így a dátumra sem haszontalan rápillantani az oldalon. Ha mást nem, azt legalább megelőzhetjük vele, hogy egy elavult cikk kétévente újra és újra bekerüljön a köztudatba.

Hol? – vagyis milyen oldalon jelenik meg az adott információ? A legismertebb átverős oldalak többsége nevében hasonlítani igyekszik valamilyen nagyobb olvasottságú híroldalra, vagy azt sugallja, hogy valamilyen eltitkolt tudást oszt meg az olvasóival. Időről időre megjelennek a legnagyobb fake-oldalak listái – vajon az épp olvasott oldal nem szerepel rajta? 

Miért? – mi a célja az oldalnak? Egy termék vagy egy szolgáltatás értékesítése? Valamilyen világnézet propagálása? Mert akkor valószínűleg az információik is ezt a célt fogják támogatni, és aligha lesznek elfogulatlanok. 

Clickbait: figyelemfelkeltő, szeznzációhajhász, kattintásra ösztönző cikk (vagy poszt) cím, mondat, internetes tartalom.

Hogyan? – vagyis milyen eszközökkel igyekszik hatni ránk az oldal? Régi mániám, hogy az érzelmeimet nem adom könnyen. Ha látom, hogy valaki arra utazik, vagyis már a clickbait címen látszik, hogy ő most engem meg akar hatni, vagy azt akarja, hogy érezzem rosszul magam legalább annyira, hogy gondolkodás nélkül elhiggyem az általa javasolt megoldást, nos, az már felkelti a gyanakvásomat. Ez az, amit a gyerekeknek is minden egyes adandó alkalommal elmondok: ha valaki az érzelmeikre apellál, az valószínűleg akar valamit. És az még a jobb eset, ha csak eladni...