Kapcsolódó cikkek
A lányom tízévesen megkapta az első okostelefonját, és hirtelen felnőtt. Nyilván előtte is nőtt és fejlődött folyamatosan, csak ez valahogy nem volt olyan drámai. De szeptember első hetében az első okostelefon olyan szembetűnő változást hozott nála, hogy csak néztem. Egyik napról a másikra nagylány lett. Az telefonnal felszerelkezve, egyedül közlekedve minden elképzelésemet felülmúlta.
Hihetetlenül hálás volt nekünk, hogy megbíztunk benne, és ezt folyamatosan a tudtunkra adta. Kedves volt, mosolygós és segítőkész. Reggelente elment egyedül iskolába, ez egy kilométer a házunktól, kb. tizenkét perc neki gyalog. Az iskolából üzent, hogy odaért, majd az iskola szabályainak megfelelően átadta a tanárnak a telefont. Nem ő az egyetlen telefonos gyerek az osztályban, a harmincból négy másiknak is volt szeptemberre, és egy további tucatnak be volt ígérve, főleg azoknak, akik egyedül járnak be.
Szabályok az első okostelefonhoz
A szabály a kezdetektől fogva az volt, hogy délután addig nem játszhat a telefonnal, amíg az iskolai dolgai nincsenek elvégezve. Házi feladat és hangszeren gyakorlás letudva, ruhák, sportszerek kikészítve legyenek. Olyan érzésem volt, hogy a világtörténelemben gyerek még ilyen lelkesedéssel és gyorsasággal nem támadta le a feladatait. Iskola után szó szerint rohant a szobájába, a táskáját feltépte, és tanult, mint egy fenevad. Nem volt nehéz megtippelni, hogy miért siet ennyire. De így is öröm volt nézni, és én, a szülő, önelégülten dörzsöltem a tenyerem. Nem sokáig persze, mert azért nem maradhatott minden idilli.
A mai gyerekek már digitális bennszülöttek
Amikor egy mai gyerek megkapja első okostelefonját, az közel sem olyan, mint amikor én kaptam meg az elsőt, harmincon túl. Én hónapokig tanulgattam az alapfunkciókat, bizonytalanul kezeltem a beállításokat, és évekbe telt, amíg úgy éreztem, a telefon tényleg mindenre képes, amire nekem szükségem van. De ő már ebbe született bele. Ezt úgy kell elképzelni, mintha mindenre emlékezett volna, amit valaha okostelefonon látott, és csak erre a pillanatra várt volna, hogy mindezt alkalmazza és hasznosítsa. Megfogta és repült vele. Huszonnégy óra alatt az egészet teljesen egyedül személyre szabta, háttérképet szerkesztett, csengőhangokat csinált mindenkinek, beállította a vekkert az órarendjének megfelelően, minden telefonnal rendelkező ismerősnek üdvözletet írt, és az appokat mappákba rendezte.
Applikációk
Apropó, appok. Mint meséltem, a gyerek telefonjára csak szülői engedéllyel lehet új appokat telepíteni. Mi azt gondoltuk, hogy mindent megkapott, amire szüksége volt, és majd szól, ha valami más kell. Hát szólt. Az első héten, pont, amikor kezdtem azt remélni, hogy a telefon már nem az első számú beszédtéma lesz a családban, elkezdtek özönleni az engedélykérések.
„Izabella le szeretné tölteni eztmegazt az alkalmazást. Hozzájárulok-e? Ha igen, írjam be a jelszót.”
Az első pár app még ismerős volt, olyanokat kért, amik az én telefonomon már voltak, és használta is őket. De megjelent az első ismeretlen.
Meg még egy. Még egy. A telefonom folyamatosan zizegett és csipogott engedélykérésekkel a legváratlanabb pillanatokban, és kezdett ebből elegem lenni. Olyankor is csipogott, amikor a gyereknek elvileg mással kellett volna foglalkoznia, nem új, izgalmas appok letöltésével.
Amikor ilyen történt, elbeszélgettünk erről. Volt, hogy kivételt tettem és megengedtem a letöltést, de többnyire nem, és pénzért soha. Amikor játék kellett, vagy csak bepróbálkozott, visszautasítottam. De mindig akadt valami, ami szerinte feltétlenül szükséges volt, meg különben is az iskolához kell és abszolút hasznos. Amikor tényleg az volt, rábólintottam. Milyen szülő lennék, ha megtagadnám a gyerektől a tuti matekappot, amit az újság is ajánlott, csak én nem hallottam róla eddig a pillanatig, meg különben is ingyen van? Abban reménykedtem, hogy felépíti az ideális telefont magának, feladja a kunyizást, lenyugszik.
És akkor beütött a krach.
A baleset
A nyolcadik napon este a gyerek balettórára ment, az új rendszer szerint egyedül. A balettóra négyszáz méterre van a házunktól, nyílegyenes úton. A gyerek elment, én meg pár perccel később vártam az üzenetet, hogy megérkezett. Ehelyett egy telefonhívás jött egy barátnője apjától. A háttérzajt sírás képezte. Izabella a férfi szeme láttára elesett, vagy két métert repült. Csúnyán megütötte magát, és ripityára tört a telefon, ami a másik irányba repült ugyanannyit. Nem, nem kell odamennem, majd ő hazaviszi az óra után, de csak így kettőnk között, ha lehet, ne szidjam le nagyon, mert bár a térde erősen vérzik, azt észre sem veszi, mert szörnyű bűntudata van a telefon miatt.
A lány úgy jött be az ajtón, mintha vesztett csatából tért volna haza. A fejét lehajtva osont be, a széttört telefont szótlanul a kezembe nyomta. A képernyő tele volt az egész felszínt befedő, sűrű pókhálórepedéssel és kis üvegszilánkokkal. Később elmondta, hogy mennyire sajnálja, ami történt, fogalma nincs, hogyan esett el abban az elbújt gyökérben a járdán, amikor évek óta nem esett el semmiben soha. Pedig figyelt, világos volt és a telefont nem használta, csak vitte a kezében. Megpaskoltam a hátát és elmondtam, hogy semmi baj, miközben csikorgó fogakkal átkoztam a balszerencsét.
Soha többet telefon?
Nem a telefont sajnáltam, ami teljesen be volt biztosítva az efféle balesetekre, hanem a gyereket. Tudtam, hogy nem az ő hibája volt, ami történt, a barátnő apja is látta az egészet. De a gyerek örömének annyi volt, látszott rajta, hogy egy világ omlott össze benne. Nyilván elképzelte, hogy soha az életben nem kap telefont, de évekig nem, az biztos. Megnyugtattam, hogy megcsináltatjuk amint lehetséges, de ettől sem lett jobban.
A következő szombatra kaptunk időpontot a szervizbe, ez négy nap várakozást jelentett. Ezalatt az idő alatt egyetlenegyszer nem hozta szóba a telefont. Nem kérte el az enyémet, vagy az apjáét, mint azelőtt mindig. Csak tette a dolgát, vezekelt. Az élet nem olyan volt, mint a telefon előtt, mert az áhított szabadságából sem kért már. A kicsikkel és velem akart csak iskolába menni. Otthon elvonult a szobájába és olvasott. A telefont megcsináltattuk, felszereltük még brutálisabb ütésvédő tokkal, de még sokáig azt éreztem, hogy az elmúlt pár hetek lelkesedése, majd boldogsága nem tért vissza.
(Folytatás következik)
