Az én anyukám mindig telefonozik

Beültem az elsős gyerekem matek bemutató órájára. Még volt vagy tíz perc az óra kezdetéig, mi, szülők hátul ücsörögtünk, a gyerekek már a padban fészkelődve várták, hogy becsöngessenek. Gondoltam, addig gyorsan frissítem a Digitális Család címlapját, hogy hasznosan teljen az idő. (Háromgyerekesként minden szabad másodpercet igyekszem arra használni, hogy valami értelmeset csináljak.) A halk zsizsegésben jól hallhatóan megszólalt a lányom hangja: „Anya már megint telefonozik. Az én anyukám mindig telefonozik.” Bakker, ez ciki.

Rányomtam a Frissít gombra és eltettem a telefont. Dobáltam a puszikat a gyereknek, és onnan kezdve csak rá koncentráltam. Az óra egyébként zseniális volt, a szülők által vásárolt új projektornak köszönhetően a tanítónő élvezetes és színvonalas órát tartott (nem gondoltam, hogy ennyit számít a modern technika az oktatásban.), és jó volt látni, hogy a gyerekem is aktív, érdeklődő. Visszakanyarodva a telefonozáshoz: az óra alatt azon gondolkoztam, hogy bár ciki, ami történt, de akár jól is ki tudok belőle jönni.

Délután, már itthon, leültem kicsit beszélgetni a gyerekkel erről a telefonos dologról. Megkérdeztem, hogy hogyan esett neki az, hogy én a telefonomat bújtam a szünetben. Azt mondta, hogy bosszantotta, hogy nem rá figyelek. Visszakérdeztem: és szerinted nekem hogy esik, hogy nektek is néha fontosabb az iPad, mint mondjuk a mesekönyv vagy a közös játék? Megbeszéltük ismét, sokadjára a kütyühasználat szabályait, melyekről a múltkor megállapodtunk, és azt is elmagyaráztam (ismét), hogy (vele ellentétben) én nem csak szórakozásra használom a telefont/tabletet/laptopot. És hogy van úgy, hogy akad egy-egy sürgős feladat, amit azonnal el kell intézni.

Mivel még mindig azzal jött (részéről jogosan), hogy ha nekik van kütyüidejük, akkor nekem is legyen kütyütlen időm, ezért megegyeztünk abban, hogy innentől kezdve az esti, gyerekszobai beszélgetések idejére kint hagyom a nappaliban a telefonomat, hogy még véletlenül se jusson eszembe kézbe venni. Sőt, azt is bevezettük (ez már a 14 éves nagylány kérése volt), hogy ha épp dolgozom, és hozzám szólnak, akkor (amennyiben lehetséges) abbahagyom egy kicsit a munkát, a szemükbe nézek (innen tudják, hogy valóban figyelek rájuk, mert korábban ezt beszéltük meg), és úgy kommunikálunk.

„Kénytelen leszek” betartani ezeket a szabályokat, egyrészt mert együtt hoztuk őket, másrészt ha tőlük elvárom, hogy betartsák, akkor nekem is kutya kötelességem. Arról nem is beszélve, hogy hiába követeljük meg a gyerektől a helyes viselkedést, ha mi nem tartjuk be, hiszen a példamutatás a leginkább célravezető és leghatékonyabb nevelés.

Ajánlott cikk

Családi digitális szerződés nélkül ma már nem lehet gyereket nevelni?

Nem könnyű, de szülőként a digitális életben is irányt kell mutatni a gyerekeinknek. Ezekre a területekre figyeljetek, amikor a család digitális szabályait megalkotjátok!