A nap, amikor a nagymama tönkretette az internetet

Izgatottan vettem kezembe Marc-Uwe Kling „A nap, amikor a nagymama tönkretette az internetet” című könyvét. Csupa jót olvastam róla: 2018-ban kétszer választotta a Der Spiegel című német hetilap a hónap bestsellerének, hónapokon át vezette az Amazon gyerekirodalmi toplistáját és megnyerte a német könyvkereskedők díját is.

Humoros és okos

„A nap, amikor a nagymama tönkretette az internetet” című könyv kapcsán két jelző, a vicces és az okos, szinte mindig és mindenhol elhangzik. A humorossal teljesen egyetértek, többször hangosan felnevettem olvasás közben, azonban ez nem menti meg az erős kritikától és az okossal erősen vitatkozok.

Az alapsztori szerint a nagymama és a nagypapa vigyáz a szünidőt töltő három gyerekre, Tiffanyra, Maxre és Luisa-ra. A nagyok, Max és Luisa a telefonjukat nyomkodják, nagyapa tévét néz, a nagymama pedig tönkreteszi az internetet. Ő maga se tudja, hogy hogyan, de pár klikk és egyszer csak kaputt. Max nem tud chatelni az osztálytársaival, Luisa pedig nem tud zenét hallgatni. És a baj ezeknél is nagyobb: nemcsak a házban ment tönkre az internet, hanem az egész világon. Anya és apa nem tud dolgozni – ezért hazajönnek -, de internet nélkül még a pizzafutár is eltéved (és éppen Tiffanyéknál köt ki).

Tehát megvalósul sokak vágyálma és megszűnik a „minden baj okozója”, az internet. Marc-Uwe Kling pedig egy remek és vicces bevezetés után valóban okos gondolatok helyett közhelyekkel dobálózik: mivel nincs net, elindul a móka és a kacagás. A hálószoba ágya tengerré válik, majd az egész család táncol, rádió szól, együtt zenélnek, örömben és boldogságban úszik az egész család. Végül, amikor az IT szakember megjavítja az internetet, Tiffany azt szeretné, ha a nagymama újra tönkretenné az internetet.

Internet nélkül tényleg minden jobb volt?

Marc-Uwe Kling mintha nem is gyerekeknek írta volna a „A nap, amikor a nagymama tönkretette az internetet”, hanem az idősebb generációknak mintegy megerősítendő a túlidealizál emlékeket és elméleteket. Mintha az internet előtt nem lettek volna agyonhajszolt szülők, minden hétköznap felért egy gondtalan ünneppel és mindenki talpraesett volt, nem úgy, mint mostanság, amikor GPS nélkül apa a hazavezető utat se tudja.

Bevallom, bosszantott az a sugalmazás, hogy hétköznapok szürkesége és feszítettsége az internet miatt lenne. Mintha az élet internettel nyomorúságos lenne, és rosszul kellene éreznem magam azért, mert online vásárolok, olvasok híreket és figyelem az időjárást, vagy éppen nagyanyáimmal ellentétben használok mosogatógépet.

Marc-Uwe Kling nem arra törekedett, hogy hidakat építsen, megmutassa, hogyan tehetjük (együtt) élhetőbbé a 21. századot, hogyan találhatunk egyensúlyt az online és az offline világ között, hanem bebetonozta a szakadékot. Ettől a történettől a gyerekek nem fogják jobban érteni az idősebb generációkat, sőt talán kicsit nő a szégyenérzetük is, mert egy „rossz” dolgot szeretnek, de az idősebb generációk sem közelednek a fiatalabbak felé, egyszerűen elkönyvelik, hogyha könyvet írnak arról, hogy internet nélkül jobb lenne a világ, akkor ez így is van.

Gyerekszemmel semmi különös

Miután én magamban „tomboltam” a könyv miatt, a konyhaasztalon hagytam és 11 éves fiam az „internet” szó kapcsán azonnal (és gyanútlanul) csapott le rá. Rövid idő alatt elolvasta, én pedig a vacsoránál – egy rafinált ügynök pókerarcával – kérdezgettem, hiszen ő abszolút a könyv célcsoportjába tartozik. Nem volt beszédes. Mást várt a könyvtől. „Tudod, anya, a szokásos. Nincs net és akkor mindenféle jót csinálnak. Mintha ezeket csak úgy lehetne, ha nincs net.”

A lényeg, azt hiszem, éppen ennyi. Ahelyett, hogy a gyerekekre megpróbálnánk rátukmálni egy olyan világot, amely soha nem létezett és csak az illúziók szüleménye, és erről írt könyveket adnánk a kezükbe, inkább azon kellene gondolkodnunk, hogyan tehetjük jobbá azt a világot, amit élünk.