Online zaklatás: minden harmadik gyereket érint

Emma | Olvasási idő: 6 perc

Emma

Kor: 41 Gyerekek száma: 2
"Tudok lekvárt főzni, betont keverni, horgolni és birkát nyírni – ezeket és sok más hasznos dolgot már mind az internetről tanultam, egy nagyvárosoktól távol eső kis faluban, ahová néhány éve költöztünk. Itt kezdett feltűnni igazán, hogy bár az emberek mindenhol használják a netet, a legtöbben valójában nem tudják, mi mindenre használható."

Kiközösítés, zaklatás, megszégyenítés, megfélemlítés: ezek a jelenségek nem újkeletűek, az internet és a mobileszközök azonban minden eddiginél tágabb teret tudnak adni a bántó szándékok megnyilvánulásainak is. Pszichológus szakértőnkkel az online bántalmazás sajátosságairól és a lelki hátterekről is beszélgettünk.

Itthon egyelőre kevés szakember foglalkozik kifejezetten az online zaklatás területével, miközben több statisztika is azt mutatja, hogy a jelenség különböző formákban, de minden harmadik gyereket érinthet. Kőpataki Katalin egyike azoknak, akiknek szakterülete a cyberbullying; iskolapszichológusként is segít abban, hogy a témában gyerekek, szülők és pedagógusok is tisztábban lássanak.

„Természetesen régen is volt „cikizés”, egymás bántása, csak erre nem figyeltek annyira oda, mint napjainkban – szögezi le Katalin. – Az internettel a lehetőségek száma bővült, hiszen így egyszerűbben, gyorsabban lehet másokról információt terjeszteni, „arc nélkül” könnyebb lejáratni másokat. Mindeközben a helyzetet fokozza, hogy az iskola és általánosságban a nevelés ma már sokkal kevesebb értéket ad át, mint korábban.”

A cyberbullying egyik fontos sajátossága, hogy olyan személyiség is válhat online zaklatóvá, aki alapvetően nem tűnik erőszakosnak, vagy aki a valós életben nem is merne konfrontálódni vagy másokat bántani.

„Az online világ egyik kétségtelen hátránya az, hogy mivel nem látjuk a másik ember arckifejezését, reakcióit, gyakran egy ártalmatlan(nak szánt) mondat is súlyosan sértő tud lenni. Személyes találkozásnál a nonverbális kommunikáció teszi ki az egész kommunikáció 80 százalékát, mailben, fórumokon, chatelésnél ez eltűnik. Így marad az, amit a fogadó fél gondol vagy hisz arról, hogy a közlő fél miként értette azt, amit mondott. Ehhez társul még az is, hogy az online „személyiség” nagyon sokszor egészen más, mint a valós. Névtelenül, arctalanul sokan sokkal bátrabban viselkednek, mind pozitív, mind negatív értelemben. A láthatatlanság mögé bújva jobban ki tudják fejezni érzelmeiket, előbb mondanak ki olyan dolgokat, amiket a valós életben nem úgy, vagy nem akkor mondanának ki. Ezeket összegezve elmondható, hogy a rejtett, lappangó agresszió sokszor jobban előjön az online térben.”

Bár az erőszakoskodásra nem mentség, mégis érdemes tudni, hogy a zaklatók gyakran maguk is valamilyen formában áldozatok; ez főleg a tanároknak és szülőknek lehet fontos előjelzés.

„A legtöbb esetben, amikor olyan gyerekekkel beszélgettem, akik maguk voltak a zaklatók, szinte mindig családi probléma állt a háttérben. Vagy keveset foglalkoztak a szülők a gyerekekkel, vagy otthon is szóbeli vagy fizikai bántalmazás állt a háttérben. Ilyenkor a gyerek a belső feszültségét vezeti le egy olyan személyen, aki nála gyengébb, vagy olyanon, aki olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amivel őt is piszkálják. Olyan is gyakran előfordul, hogy azt játssza el a társaival, ami otthon is zajlik; például Apu dagadtnak nevezte Anyát, Anya ordít a síró kistesóval, Anya lehülyézi Apát stb. Azt csak remélni tudom, hogy ha egy gyerekről kiderül, ő a zaklató, azt az első eset után jelzik a tanárok az illető szüleinek.”

Úgy tűnik, az online zaklatást a gyerekek jó része igyekszik ideig-óráig titkolni, miközben kétségtelen, hogy ezzel egyedül megküzdeniük szinte lehetetlen. A szülőknek, felnőtteknek kell tehát résen lenniük.

Online zaklatás: minden harmadik gyereket érint


„Az a szülő, aki ismeri a gyermekét, sokat beszélget vele a kezdetektől, biztosan fogja látni, ha valami nem stimmel. Gyanús jelek bőven lehetnek: ilyenkor a gyerekek gyakran zárkóznak be a szobájukba, a szokottnál többet/kevesebbet esznek, szorongásos jeleket mutatnak (körömrágás, hajtépegetés stb.), kedvetlenné válnak, az addig megszokott, szeretett hobbijaikkal sem akarnak foglalkozni. Előfordulhat az is, hogy agresszívvé válnak, vagy épp nagyon befelé fordulnak. Ha felmerül a gyanú, alsósoknál érdemes rajzoltatni, szerepjátékokat játszani ahol kibukhatnak a feszültségek.

Nagyobbaknál marad a beszélgetés, a közös program, közös séta, összebújás, a témáról beszélgetés. Olyan teret kell létrehoznunk a gyerek számára kiskorától fogva, amibe bátran fejest ugorhat minden kétség nélkül, mert tudja, hogy ránk mindig, minden esetben számíthat.”

A megelőzés kapcsán felmerül a kérdés, hogy érdemes-e a gyereket felkészíteni arra, hogy ilyesmi előfordulhat, főleg ha új környezetbe kerül. Katalin szerint azonban nem szükséges a dolgok elébe menni.

„Én nem ültetnék a gyerek fülébe olyat, ami még meg sem történt, de minden szülő más. Szerintem arra kell nevelni a gyereket, hogy legyen nyitott más emberekre, az életre, és ha valaki valami miatt nem kedves vele, az nem biztos, hogy az ő hibája, de meg kell védenie magát. Ha ilyen előfordul, akkor szóljon a szülőnek, a tanárnak, nem kell egyedül megbirkóznia ezzel. Remélhetőleg egyre több iskolában beszélnek a megelőzésről, talán egyre több helyen figyelnek erre jobban. Amennyiben a pedagógusok kapacitása engedi, rengeteg anyagot találhatnak a témában a neten (főként angolul), amit bátran használhatnak. Egyébként a zaklatás témakörének megismertetéséhez nem feltétlenül kell iskolapszichológusra várni; ez ugyanúgy az osztályfőnök, a tanárok, a szülők, az igazgató felelőssége is.”

Olyan ember nincs, akit sosem bántottak életében, de a gyerekkori sérülésekkel nehezebb megküzdeni; mélyebb, meghatározóbb nyomokat hagyhatnak ezek az esetek. Kérdés, hogy az okozott kár mennyire helyrehozható.

„Sajnos alig találkoztam olyan felnőttel, aki ne emlékezett volna legalább egy-két sértő szóra, amit kiskorában kapott a kortársaitól. Hogy ez feldolgozatlan marad-e, az attól függ, milyen szerető, egészséges énképet adó családban, iskolában nőtt fel; milyen tapasztalatai vannak és lesznek önmagáról később; meg tudja-e magát védeni; vannak-e barátai; kompetensnek érzi-e magát (például sportban, közösségben); megvédi-e valaki. Természetesen az is sokat számít, hogy milyen hozott tulajdonságokkal születik valaki, de általában sajnos azt látom, hogy sokszor bármilyen „erősnek” is tűnnek gyerekek, nagyon mély nyomot hagy minden piszkálódás. A cyberbullying érdekes vetülete még, hogy bár a gyerek megtehetné, hogy elkerülje azokat a felületeket, ahol a gyalázkodó megnyilvánulásokkal találkozhat, mégis gyakran visszatér oda. Ennek az az oka, hogy egy még alakuló személyiség mások véleményéből is épül, és minden vélemény az önképe része lesz. Ezért kell nagyon odafigyelnünk, ezért kell összefogniuk a tanároknak, szülőknek, igazgatónak és a mentális jóllétért felelősöknek is.”

Bizonyos helyzetekben szülők és tanárok is hajlamosak lehetnek bagatellizálni a zaklatás mértékét, sima heccelődésnek minősítve az esetet, aminek szerintük bele kéne férnie az „életre nevelődés” folyamatába. De vajon tényleg lehet ilyen különbséget tenni?

„Sok szülőtől hallottam már, hogy „ez majd megedzi a gyereket”, de egyszer sem láttam, hogy ez megtörtént volna. Szerintem semmilyen zaklatás, bántás, piszkálódás nem fér bele, nem edz az életre. Az élet nem habostorta, de nem is egy edzőpálya, ahova beeresztjük a gyereket és hajrá. A szeretet, a törődés, a kedvesség, a támogatás, a biztatás – ezek edzenek az életre. Ha ezt kapjuk, ezt adjuk tovább és ezt is várjuk majd el a másik embertől. Ezekkel tanuljuk meg, hogy mi az érték, és így tudunk majd határt húzni, ha a másik ember viselkedése nem fér bele a mi életünkbe. Ne keverjük össze a fizikai edzést a lelki edzéssel. A testnek szükséges a mozgás, akár a nehéz erőkifejtés is az edzettséghez, de a léleknek szeretet kell ahhoz, hogy erős legyen.”

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai