Okosórával követhetem, merre jár a gyermekem?

Szülőként az egyik legnehezebb feladat az elengedés. Szülővé válni egy pillanat volt, a gyereket elengedni kínkeserves folyamat. A kezembe adták a fiamat és onnantól „anya üzemmódban” voltam, pedig korábban azt se tudtam, hogy ez bennem megvan. Tettem, amit az eszem, a szívem és az ösztönöm súgott. Pillanatok alatt áthuzalozódtam és végtelenül természetes volt, hogy a gyerekem, majd a gyerekeim hozzám tartoznak, felelősséggel tartozom értük és vigyázok rájuk. Még a levegővételüket is figyelem. (Igen, tényleg képes voltam éjszaka az ágyuk mellett fülelni, hogy vesznek-e levegőt.) Akkor úgy tűnt, mintha örökké így maradna, minden pillanatukról és minden levegővételükről tudni fogok, pedig az eszemmel már akkor tudtam, hogy egyre nagyobb teret kérnek majd és egyre nagyobb önállóságot (ahogy anno én is a szüleimtől), míg végül felnőtté válnak. Most nagyjából félúton járunk, és bátran állítom, hogy a kiskamasznak önállóságot biztosítani sokkal nagyobb kihívás, mint az alvásmegvonásos háromóránkénti etetés.

Hogyan legyek elég jó anya?

Nagyobbik fiam most 10 éves. Emlékszem, milyen büszke voltam, amikor először eltipegett tőlem pár méterre, kicsivel később már futnom kellett, hogy utolérjem, olyan gyorsan haladt a futóbiciklivel, most pedig egyedül jön-megy suliba és ráadásul mindezt rollerrel teszi. Hagyom, hát persze, hogy hagyom, mert _tudom_, hogy már nagy, meg tudja oldani (ennyi idősen én is egyedül jártam iskolába) és szereti is ezt az önállóságot, de ettől függetlenül az anyai szívemben ott az aggodalom, vajon rendesen beért a suliba? Körülnézett a kereszteződésnél? Boldogult az „őrült forgalommal” a suli bejáratánál? Igyekszem kordában tartani ezeket az érzéseket és nem elviselhetetlen, ciki anyává válni, de igazán csak akkor nyugszom meg, amikor suli után hazaér épen, egészségesen.

A dolgomat könnyíti, hogy a kisebbiket még le kell kísérni az ovihoz és ugyanazon az útvonalon megyünk, mint korábban a nagyobbik ment, és ha gond lett volna, biztosan szólna a többi szülő. Abba már bele se merek gondolni, hogyha a kisebbik is elér az „önállóan közlekedem az iskolába” korba és hoverboarddal akar majd suliba menni. Képes rá, tudom. De arról fogalmam sincs, hogy azt hogyan fogom bírni. 

Merre jár a gyerek?

A bizonytalanságot nagyon rosszul viselem és igazán aggódós anyuka vagyok, ám ezzel nem terhelhetem a gyerekeimet. Nem köthetem meg a szárnyukat. A nagyobbiknak pár könnyed perc, amíg suli után beszélget a haverjaival (és valljuk be, hogy ez jár is nekik), nekem viszont idegtépő „órák” mert nem tudom, merre jár. Nem hiszem, hogy neki csak azért kellene hazarohannia, hogy az anyja ne idegeskedjen, viszont nekem szükségem van a biztonságra, hogy tudjam, minden rendben, jön, csak lassan. Ha pedig van rá technológia, amivel megkönnyíthetem az életünket, miért ne használnám.

A Kid Gyerekóra helymeghatározó funkciója viszont éppen az a kellemes köztes megoldás, hogy a gyerek is és én is komfortosan érzem magamat. A gyerek helyzete az okosórához tartozó (a szülő telefonján futtatható) applikációban, térképen látható.

Én meg csaphatok a homlokomra, hogy ja, még az iskolában van, vagy ja, a diófánál beszélget, pár perc és itthon lesz. Persze, nem csak suliból jövet-menet hasznos az okosóra, hanem akkor is, ha edzésre, kerámia szakkörre megy a kölyök vagy éppen a falu utcáin biciklizik.

Bár az okosórára telefonálni is lehet, és a gyerek szerint igen vagány egy órával telefonálni (pedig, esküszöm, még egyetlen Knight Rider-t nem látott) én mégis annak a híve vagyok, hogy csak akkor „zavarom” hívással, ha már minden kötél szakad. Nekem a bizonyossághoz és a rémképek elüldözéséhez bőven elég, ha tudom, hogy merre jár és jól van. Nekem így könnyebb az elengedés, és neki sem kell harcolnia velem az egyre nagyobb önállóságért. 

A Kid Gyerekóra működéséről és funkcióiról az Okosóra gyerekeknek: legyél vele akkor is, ha nem vagy mellette cikkünkben olvashatsz részletesebben.