A London School of Economics a digitális családi élet kutatása mellett ajánlásokat is megfogalmazott. Engem nem leptek meg már annyira: bár a média és a szülők is a képernyő (illetve kütyü) előtt töltött idő mennyiségét emlegetik leggyakrabban, jobb lenne, ha a „mennyit” helyett a „mit” és „hogyan” kerülne gyakrabban terítékre.
A digitális média a fiatalok életét ma sokféleképp szövi át. Kortársakkal vagy családtagokkal kommunikáció, digitális iskolai feladatok, játék, hivatalos ügyek és sok minden más. Ennek ellenére mintha a szülőknek szánt "tanácsok" legnagyobb része csak arra vonatkozna, hogyan viselkedjenek rendőrként, akik felügyelik és korlátozzák a képernyő előtt töltött időt. Sokkal kevesebb útmutatás vonatkozik a tanulás, kapcsolattartás vagy alkotás lehetséges "digitális" módjaira - pedig ezek is jelen vannak, ha képesek vagyunk használni őket. A kutatás egyik tapasztalata az volt, hogy a szülői generáció jelenleg önként vagy "muszájból" támogatja gyermeke digitális fejlődését, de ő maga kevés segítséget kap a feladathoz.
Mennyit időt tölthet egy gyerek a képernyő előtt?
A kutatók ajánlásaikat a következőek alapján fogalmazták meg:
- Hogyan kezelik ma a szülők a gyerekek digitális tevékenységeit, mi vált be ennek menedzselésekor?
- A veszélyeket vagy inkább a lehetőségeket hangsúlyozzák a szülőket valamilyen csatornán elérő szakértők? A tanácsok valós tényeken alapulnak és a valós szülői igényekre válaszolnak?
- Mit tanulunk ezekből a kutatási eredményekből, szakértőként a jövőben hogy támogathatnánk eredményesebben a családokat?
A média: Negatív médiakampányok, összezavart szülők helyett jó tartalmakat!
Nemcsak a magyar újságcikkek vannak tele a "mai generáció tipikus képviselőjével", a kövér Pistikével, aki videojáték-függő, túlingerelt és képtelenség levakarni a képernyőről, és a szülő leginkább akkor tenne jót vele, ha "képernyőtlen heteket" rendezne vagy az egész család bevonulna valamiféle "digitális detoxra" hiszen a szülő is képtelen a saját függőségét kordában tartani. A cikkek gyakran kutatásokra hivatkoznak, de néha alaposan leegyszerűsítve vagy logikátlanul, a szülőket is hibáztatva és felelősségre vonva. Szegény mobiltelefon különösen megkapja a magáét, mint csúcsdrog és gyerekrontó intézmény, illetve mint a szülő figyelmét (is) elterelő eszköz.
A kutatók ehelyett épp a sztereotípiák megkérdőjelezését javasolják. Annak hangsúlyozását, hogy sokfélék vagyunk, sokféle igénnyel és ízléssel. Ha valaki, a média és a tartalom-előállítók sokat tehetnek azért, hogy a gyerekek elé értékes, a világ jobb megismerését szolgáló igényes tartalom kerüljön a gyerekek elé, ne a hatóságoknak kelljen a gyerek elé nem való vagy félrevezetően „hasznosnak/fejlesztőnek” címkézett anyagokat rendeletileg leszedni. Támaszkodjanak jobban azokra a kutatásokra, amik azt térképezik fel, valójában milyen igényei vannak a különféle családoknak és korosztályoknak. A szakértők azt se támogatják, hogy a gyerekeknek szánt tartalom elsősorban az internet elkerített „gyerekkarámjaiban” legyen, mivel így nincs tér a felnőttnek és gyereknek közösen felderíteni a digitális világot. A gyerekek és a szülők digitális írástudásán is van mit fejleszteni: ebben a média sokat tehet(ne).
A hatóságok: törekedjenek árnyalt megközelítésre, tegyék láthatóbbá ajánlásaikat, és ha kell, tiltsanak és töröljenek
A hatóságoknak elsősorban azt tanácsolják: amijük van és jól használható, azt tegyék könnyen megtalálhatóvá. A tanácsok valós helyzetekre és tényekre alapozottak legyenek, vonják be a kreatív ipar és akár a pszichológusok szakértőit is. Legyenek tekintettel a családok és gyerekek sokféleségére, miközben hatósági eszközökkel is támogatják mindenki megfelelő hozzáférését a digitális erőforrásokhoz. A szülőknek pedig ne csak arra vonatkozóan adjanak tanácsot, hogy felügyeljék és korlátozzák a gyerekeiket a képernyő előtt (a kockázatok kivédésére továbbra is szükség van), hanem hogy milyen tartalmas időtöltésekben vehetnek részt közösen, ahol egymástól is tanulhatnak. Mindehhez pedig szükséges pénz, paripa, fegyver – szellemi és anyagi erőforrások.
Gyártók, szolgáltatók, ipari szereplők: osszátok meg a kifejlesztett jó gyakorlatokat, és csínján bánjatok az „oktató/fejlesztő” címkékkel!
Manapság túl sokan aggatják rá ma szinte bármilyen digitális termékre a céges marketingesek a „fejlesztő” vagy „oktató” jelzőt, hogy eladhatóbb legyen a portéka. A szülők és gyerekek által közösen élvezhető digitális termék a legjobb, amit az iparnak támogatnia kellene, sűrű visszajelzést kérve az érintettektől, együttműködve szakértővel-hatósággal. A szülők számára legyen elegendő és érthető információ: csak így kerülhető el, hogy a végén a teljes iparágat „károsnak” vagy „erősen korlátozandónak” minősítsék, merő tájékozatlanságból.
Szülők: A tapasztalatotok és tudásotok érték, osszátok meg a gyerekekkel!
A szülőknek azt tanácsolják, hogy folyamatosan tanuljanak és legyenek jelen a digitális térben, viszont nem muszáj minden újdonságba és költséges technológiába azonnali fejest ugrani: eltérnek az igényeink és az életstílusunk. A korlátozások rövidtávon védenek, hosszú távon sok lehetőségtől üthetik el a gyerekeket, akik nehezebben tanulják meg a digitális önvédelmet is. Ahogy a gyerekek nőnek, úgy kell változtatni a stratégián, és figyelni a jelekre: milyen a gyerek képernyő előtti és azon kívüli élete, van-e egészséges egyensúly? Figyeljenek kevesebbet a „mennyit” kérdésére és több figyelmet kapjon a „mit” és a „hogyan”. (ha „magyarosítanom” kell a javaslatot: Kodály „csak tiszta forrásból” mondását a digitális tartalomra is érvényesnek tartják a brit kutatók).
Az ajánlások és kutatási eredmények olyan szülőkkel és családokkal folytatott kommunikáció alapján születtek, akik főleg a lehetőségekre fektették a hangsúlyt saját digitális "viselkedéskultúrájuk" kialakítása során. A szülők sok esetben voltak maguk is bloggerek, esetleg együtt jártak kódoló vagy videoszerkesztő szakkörökre, tanfolyamokra gyerekeikkel. Voltak köztük valamilyen fogyatékkal élő gyerek szülei is, akik számára a digitális technológiák kiemelkedő támogatást nyújtottak akár a napi élet, akár a tanulás és fejlesztés szempontjából (mi is írtunk már a szemegérrel kommunikáló mozgássérült gyerekekről, vagy az informatikai pályán sikeres hallás-vagy látássérültekről). A digitális technológia tehát jóval több, mint zaklatásra (is) alkalmas primitív chatprogramok vagy lövöldözős játékok tömege, amire tényleg nincs nagy szükség otthon. De magunkra (is) vethetünk, ha jobbat nem tudunk mutatni neki.
