Léteznek olyan precíz szülők, akik stopperrel ki tudják mérni a gyerekeik által képernyő előtt tölthető időt? Esetleg sokpontos szabályrendszer is tartozik az egészhez, fehér- és feketelistákkal, jutalompontokkal és a programozásból ismert "ha" feltételekkel? Biztos vannak, de egy vallomással tartozom, én nem tartozom közéjük.
Nagy nevetéssel olvastam a Scary Mommy szerzőjének cikkét arról, hogy náluk senki se járkál sípoló időmérőkkel, és azt se mondja senki, hogy "drágáim, mindjárt lejárt a megegyezett képernyőidő", mivel a cikk szerzője is frászt kapna attól, ha valaki így zökkentené ki, mikor épp nyakig ül valamiben. Igen közel éreztem magamhoz, mikor bevallotta, képtelen egy teljes hétre eltervezni a családi vacsoramenüt és néha kész csoda, hogy időben odaérnek azokra a helyekre, ahova oda kell - az már vastagon meghaladja a lehetőségeket, hogy pontos és BETARTATOTT idősávban kütyüzzenek a gyerekek, a szülő éber felügyelete mellett, minden álló nap.
A józan ész sok esetben megoldja a dolgot, anélkül, hogy egy nagyvállalat jogi osztályának stílusában ragozzuk el mit lehet, mit nem, és mik a kivételek. A túlzott szabályozás legtöbbször csak arra ad lehetőséget, hogy büntessük a figyelmetleneket vagy épp ki lehessen bújni valami macerás ügy felvállalása alól. De a fene se alkot otthon szabályokat direkt azért, hogy büntetni tudjon, miközben a macerás ügyeket sincs nagyon hova továbbgörgetni.
Eszembe jut, hogy van nekem egy gyerekem, akit kétévesen alig lehetett etetni. Felpattant három falat után, „köszi, nem kérek többet” felkiáltással. A súlya valahol a lepke és a falevél közt volt, képtelenség volt belediktálni értelmes adagokat - hacsak le nem kötöttük valamivel a figyelmét. Mivel elég fárasztó végigénekelni-mesélni minden étkezést, bevallom, sokszor nézett ilyenkor valamilyen mesefilmet - miközben bíztunk abban, hogy egyszer csak kinövi ezt. Most már tizenöt éves, a súlya normalizálódott, semmilyen függősége nem alakult ki ettől az átmeneti időszaktól, és elég régóta be tudja tolni az arcába a hamburgerét anélkül, hogy közben bekapcsolnám neki a Tom és Jerry-t.
A gyereknevelés során az egyetlen állandóság a folyamatos változás: amiről azt hisszük, most már így marad, eltűnik egyik napról a másikra, vagy veszít a jelentőségéből - ez sok esetben így van ez a ma rajongott videojátékkal, filmsorozattal és sok mással is. Sokszor tehát felesleges "addikciót" kiáltani, csak mert két hónapja ki se lát a Minecraftból.
Eszembe jut falusi nagyanyám is, aki valaha elmondta, otthon szabályból kevés kell. Ami van, annak is egyszerűnek kell lennie, lehetőleg csak égszakadás-földindulás esetében legyen alóla kivétel, különben az egész dolog komolytalanná válik, és a szabályokat ott se fogják betartani, ahol tényleg és nagyon fontos lenne. Ha meg túl sok van, akkor összekeverjük és elfelejtjük - és ismét komolytalan az egész. Azt pedig már én teszem hozzá, hogy amit nem vagyok képes betartatni és ellenőrizni, azt ne is írjam elő, mert minek, arról nem is beszélve, amit én sem tartok be...
A Mami szabályaira harminc év múlva is emlékszem, és azt is el tudom mondani két mondatban mindegyikről, miért voltak fontosak. Volt összesen öt vagy hat. A digitális „szabályoknál” is ez a cél.
Ami szerintem még nagyon fontos: sose tévesszük el szem elől az úgynevezett végső célt. Ebben a konkrét esetben azt, hogy a gyerek kiegyensúlyozottan fejlődjön, alkalma legyen mozogni, társasági életet élni, tanulni, fejlődni és szórakozni, jól érezni magát. És ebbe azért minden belefér, néha az is, hogy a gyerek a frissen megkapott kütyüt fél napig nyaggassa, hogy a barátjával egyszuszra csevegjen két órán át, ha hetek óta nem látták egymást a szünetben, végigjátssza az összes pályát a legújabb játékban, egy esős napon végignézze a sorozat összes kimaradt darabját. Másnap elmegyünk kirándulni, múzeumba, vagy végigrágjuk a problémás matekpéldákat. Az egyszerű szabály, amihez következetesen ragaszkodunk, hogy a fürdőszoba, az ágy és a családi vacsora kütyümentes övezet.