Azt hittem, könnyebb lesz! Digitális tiltások és kompromisszumok kisgyerek mellett

Azt hittem, könnyebb lesz! Digitális tiltások és kompromisszumok kisgyerek mellett

Szonja | 2019.09.30 | Olvasási idő: 4 perc

A gyereknevelési elveket könnyebb addig betartani, míg meg nem született a hozzájuk tartozó gyermek: ezt a saját bőrömön is tapasztaltam, amikor kidolgoztam, majd a gyakorlatba átültettem, végül (újra és újra) módosítottam elképzeléseimet arról, mikor és mennyi képernyőidőhöz jut majd a most hároméves lányom. Okulva a tapasztalataimból az egyéves fiammal sem fogok kijárt utat taposni, ráadásul neki van egy nővére, akinek médiafogyasztási szokásai befolyásolják ő mennyit időt tölt a képernyő előtt, mi iránt érdeklődik.

Nem árulok el nagy titkot, ha már az elején beismerem: azt volt könnyű betartani, amit én magam is úgy csinálok, ahogyan ideálisan a gyermekemmel elképzelek, és ott szembesülök kihívásokkal a kicsikkel kapcsolatosan, ahol nekem is jobb lenne szigorítanom önmagammal szemben.

Tervek és a valóság

Az első gyerekem születése előtt egy dologban biztos voltam: nálunk nem lesz tévézés. Ez maradéktalanul így is lett – meg nem is. Nálunk valóban nincs tévézés, mivel erre alkalmas készülék sincsen. - Első saját lakásomba úgy költöztem, hogy eszem ágában sem volt televíziót venni: akkor már évek óta kizárólag online olvastam a híreket, a tévéműsorból legfeljebb a sorozatok érdekeltek, viszont ezekhez nem feltétlenül volt szükség előfizetésre. A legkisebbek számára a képzelőerő használata helyett azonnal fogyasztható képeket kínáló, villódzó fényeivel a nyugodt pillanatokat megtizedelő tévé egy percig sem hiányzott, ezért nem volt felelőtlen és elhamarkodott az az elképzelés, hogy a gyermekeim is jól meglesznek nélküle.

Legalábbis otthon. Amikor ugyanis bekapcsolt tévét látnak, az legalább úgy vonzza őket, mint a légypapír a legyet. Teljesen mindegy, hogy szappanoperáról, természetfilmről vagy meséről van szó, a nagy képernyő egyértelműen érdekli őket, és ez konfliktushelyzetet teremtett magammal és másokkal is. Ha huzamosabban olyan helyen vagyunk, ahol a tévé a mindennapok része – teljesen mindegy, hogy napi egy vagy öt órában -, el kell döntenünk, hogy saját elhatározásunkat próbáljuk átvinni, felfüggesztjük elveinket, vagy a kettő közt lavírozunk. Én kezdetben igyekeztem a teljes tévécölibátus elvét tartani, ami nem bizonyult tarthatónak, így végül a kompromisszumos megoldás mellett döntöttünk. Nagyszülőknél, unokatesóéknál lehet időnként mesét nézni a tévében, de sosem egyedül, és limitált ideig, nem telhet a nagymamázás teljes egészében a ducktv előtt.

Képernyőidő ez is! Mesék a neten

Ami magát a mesenézést illeti, az elvek szintjén igencsak elleneztem a YouTube, mint bébiszitter alkalmazását. Eljött azonban egy ausztriai utazás alatti közel negyven fokos láz, az elvek pedig megdőltek. A folyamatos „vegyélfel” plusz sírás kombináció két óra után mindenki számára elviselhetetlenné vált, jött tehát a mobiltelefon és Bogyóék. Így valahogy sikerült átvészelni a napot. Ez persze veszélyes út. Jó a YouTube persze hajvágáshoz – azt is alig vette észre, amikor kicsit a nyakát is megfazoníroztam -, körömvágáshoz – de ne túl rövidre!!! – és orrszívás utáni jutalomként is, arra viszont mindig figyeltem, hogy lehetőleg ne minden nap vegyük elő a varázsdobozként működő okostelefont.

Bevallom, volt egy pillanat, amikor saját magamnak kellett határt szabnom, hogy ne a Sam, a tűzoltó legyen minden problémák megoldója, viszont abból már nem csinálok lelkiismereti kérdést, ha a nyűgös és beteg gyerekem szeretne megnézni három mesét a telefonomon vagy laptopon.

Okostelefon a gyerek kezében?

Persze, minden megoldás új problémát is szülhet, a telefon, ha ő is időt tölthet vele, vonzó és érdekes tárggyá válik a kétéves számára. Főként, ha a fáradt anya kezében ott látja, amikor éppen ruhát vásárol, építőanyagot vagy ebédet rendel, esetleg éppen tompa arckifejezéssel facebookozik, mint énidő, ha már másra nincsen lehetősége. (Nem tagadom, az utóbbi jóval gyakrabban fordult elő, mint amennyiszer feltétlenül muszáj lett volna.) Valódi érdeklődést egyelőre csak az időközben háromévessé cseperedett lányom tanúsít a témában, ami kimerül abban, hogy fényképeket nézeget az öcccséről, édesapjáról és néha magáról, a legnagyobb élvezettel. 

Tehát a tévé nem volt igazi kihívás, hisz én sem tévézem. A telefon viszont az, mivel azt látják nálam is. Tudatosan kell törekednem arra, hogy kevesebbszer kerüljön kezembe a mobil, ha azt szeretném, hogy a gyerekek se vágyakozzanak nap mint nap rá. Márpedig szeretném, hiszen az igazi kihívások még előttünk állnak e téren: amikor vloggerek, Insta-influenszerek és mobiltelefonos játékok jelentik majd az igazi vonzerőt Tom traktor és jó barátom, Sam helyett, hiteles példaként kell majd a gyerekek előtt bizonyítanom, hogy létezik élet az érintőképernyőn túl is. 

Olvass további cikkeket hasonló témában!