Adatainkkal fizetünk a kényelemért?

Vica | Olvasási idő: 5 perc

Vica

Kor: 48 Gyerekek száma: 2
"Az informatika természetesebben veszi körül a gyerekeimet, mint engem gyerekkoromban nyaranta a kiscsibék. Szívügyem a lányok érdeklődésének felkeltése az informatika, távközlés, programozás iránt."

Én igazán kedvelem, hogy számos dolgot intézhetek a fotelből, házhoz jön a hozzá tartozó információ is, és alkalomadtán nem zavar túlzottan, ha néhány adatot (na, nem mindegy, milyet és mennyit) kérnek az információért vagy a kényelemért cserébe. De. (Ilyenkor ugye mindig ott van az a bizonyos „de”.) Adatvédelem?

Mi értelme a regisztrációnak?

Itt van például a rendezvény, amit évente egyszer, maximum kétszer rendeznek meg. Már a jegyvásárlás is eléggé egzotikus: az elővételt úgy értelmezik, hogy az ember fizet, megad egy nevet, kap még érte egy kódot, jegyet viszont nem. Ha az arányok jól alakulnak, az előrefizetés nyeresége egy-kétszáz forint (ennyivel olcsóbb előre megvenni), valamint az, hogyha a többség a helyszínen akar csak belépőt venni, akkor a valamivel rövidebb sorba lehet beállni, ahol ugye egyenként mindenki bemondja a kódot meg a nevet, hogy a jegyéhez jusson. De hogy ezért a műsorért nekem mi a csudáért kell még regisztrálnom is egy egyébként semmi, de semmi másra nem használható oldalon, azt végképp nem tudom.

Az adataimmal nagyjából semmire se mennek, nem én megyek erre a rendezvényre, a gyerekem megy, nekem semmi közöm hozzá, de fizetek, mert momentán ez a gyerekem heppje. Az is sűrűn előfordulhat, hogy a következő esemény idején már valami más heppje lesz. Ha e-mailcímre van szükség a vásárláshoz, azt egy biztonságos online űrlapon is meg lehet adni – egyébként a böngésző épp most közölte velem a frissen létrehozott „accounton”, hogy a kapcsolat nem biztonságos, tehát a regisztráció ilyen célra teljesen alkalmatlan eszköz. Hírlevél-küldözgetésre sem jó ez esetben, mert ugye én nem vagyok célcsoport, meg hát ha félévben egyszer van rendezvény, mit is reklámoznánk… Nem folytatom.

A regisztrációnak akkor van értelme, ha az ember viszonylag gyakran használ valamilyen szolgáltatást, ahol érdemes mindenféle beállítást elmenteni, ÉS a kapcsolat garantáltan biztonságos is. Már ha a felhasználó nem ugyanazzal az azonosító-jelszó párossal sétálgat ki-be féltucat jobban-rosszabbul őrzött fiókba. Ha meg képtelen megjegyezni, nem attól a harsány családtagtól kérdezi meg, aki a minap az egyes villamoson mondta (mit mondta, ordította) el egymás után négyszer, hogy „Béla, mit nem értesz ezen, Unikornis76, nem, nem uniformis, nagybetűvel, és hetvenhat, mert akkor születtem, ééééérted”, szerintem körülötte legalább ötvenen jegyezték meg Enikő jelszavát egy életre.

A kényelmi díj kinek kényelmes?

Adatbiztonság: Adatainkkal fizetünk a kényelemért?A másik kedvencem a „kényelmi díj”, vagy ki minek hívja. Amikor az SMS-es autópályamatrica-vásárlás elindult, a kényelmi díjat az egyik cég felsővezetője frappánsan megindokolta: nem kell lehajtanom és megállnom valahol, nem kell sorbaállás után diktálgatni az adataimat, ha van egy utasom, akár közvetlenül a pályára hajtás előtt is megtehetem. Oké, rendben… De amikor én spórolok a tisztelt értékesítőnek azzal, hogy NEM kell boltot, eladót, készpénzes ládikát, nyomtatót fenntartania, mert én szépen megrendelem és otthonról ki is fizetem, ki is nyomtatom a 2600 Ft-os koncertjegyet, akkor vajon mivel indokolja a „kényelmi díjat”? Ami egyébként kereken négyszázötven forint, majd egyharmada a koncertbelépő árának. Fizettem azért, hogy én használjak gépidőt, bankkártyát, nyomtatót és festéket? Egyébként az információt is magamnak kutattam ki, ahelyett, hogy Micike, a közönségszervező ajánlgatta volna.

Sikerült eljutnom oda, hogy már valóban én sem igazodom el, miféle oldalakra regisztráltam pusztán azért, hogy egyszer az életben vegyek ott valamit, és persze a jelszót sem tudom, nincs is hozzátartozóm, aki fennhangon ordítozná a fülembe, miközben a villamoson utazik éppen. De nincs kedvem ahhoz sem, hogy Facebookkal vagy akár Google-accountal lépjek be a jelszómizéria elkerülése végett – eszemben sincs olyan szolgáltatásokért is adatokkal fizetni, amik egyáltalán nem ingyenesek, egyáltalán nem is digitálisak, ráadásul a végfelhasználó valójában egy tizenhárom éves kamasz, aki pár hónap múlva pont úgy a múlt emlékei közé teszi ezt az egészet, mint korábban a Barbie-babákat meg a rózsaszín pónis esernyőt.

Szerintetek mi lenne a jó megoldás?

Olvass további cikkeket hasonló témában!

A szerző további írásai