A tányér melyik oldalára kerül a mobil?

Kés, villa, olló, mobil, gyerek kezébe nem való? Mielőtt szőrszál hasogatóan arról vitatkoznánk, hogy a gyerek az pontosan hány éves gyereket is jelent a kérdésben, inkább fordítsuk meg: hogyan boldogul az a felnőtt, aki nem képes használni se a kést, se a villát, se az ollót, se a mobilt. Vagy milyen lenne az életünk, ha ezeket az eszközöket száműznénk. Hogyan készülne el egy vasárnapi ebéd? Hogyan nevelnénk a növényeket? Hogyan tudnánk hatékonyan végezni a munkánkat? Ezek az eszközök nem jók vagy rosszak, az veszélyes, ha nem tanuljuk meg a használatukat.

Hogyan kerül a gyerekek kezébe az okostelefon?

Tudjuk, a mai gyerekek digitális bennszülöttek, a digitális kor gyermekei, hiszen a digitális eszközök, az okostelefonok „körbeveszik” őket. Ott van az anyukájuk és az apukájuk kezében, használja a nagyi, az óvónéni, az orvos, a buszsofőr, a szomszéd néni. A buszon és a metrón ott van az emberek kezében, nyomkodják, nézik, használják. Ám ettől függetlenül a gyerekek nem úgy születnek, hogy születésük pillanatában ott a kezükben az okostelefon, azt mi adjuk a kezükbe, ezért a mi felelősségünk, hogy az okos használatát is megtanítsuk.

Jelöld ki az okostelefonozás határait!

Hogyan kérhetjük számon a gyerekeken és a fiatalokon, hogy állandóan a kütyüiken lógnak, amikor mi magunk is ezt tesszük. Persze, lehet, hogy nem videojátékkal játszunk, „csak” átpörgetjük a Facebook falunkat, óránként többször, kommentelünk, „minden fontos” dologról képeket osztunk meg és figyelemmel kísérjük, hány like-ot kaptunk.

A gyerekeink „követnek” minket. Persze, nem a Facebookon, mert mire regisztrálhatnak, a közösségi média jelenlétünket sokszor vállalhatatlannak tartják, hanem kicsiként a viselkedési mintáinkat másolják le. Ha mi a desszertes villa fölé odatesszük az okostelefonunkat vagy ebéd közben tévét nézünk, akkor hogyan kérhetjük hitelesen azt, hogy ő ne hozza az asztalhoz a telefonját, vagy ne akarjon a tableten mesét nézni, amíg a levest kanalazza.

Minden ember és minden család életében kellenek „mobilmentes” időszakok. Mi nem kütyüzünk étkezések közben és nem tesszük a digitális eszközeinket a terített asztalra. Nem szándékosan alakítottuk így, viszont most már tudatosan ragaszkodunk ehhez a szokásunkhoz. Családi szabály lett belőle, amit a gyerekek néha megpróbálnak feszegetni, mi szülők pedig vállvetve ragaszkodunk hozzá. És szerencsére, a vendégeink is tiszteletben tartják, ők sem teszik a telefonjukat a tányér mellé.

Léteznek jó szabályok?

Minden család más, így minden családban mások lesznek a jó szabályok. A „jó szabály” paradoxonnak is tűnhet, hiszen hogyan lehet valami jó, ami éppen tilt valamit, ám a családi digitális szabályok (vagy a családi digitális házirend) nem a megvont lehetőségek tárháza, hanem a kereteken belüli lehetőségek halmaza. Mert lehet, hogy nem tesszük a szalvétára a mobilt, ám ebéd után ránézhetünk, a gyerekek kütyüzhetnek, játszhatnak. A keretek rengeteg lehetőséget tartalmaznak, ami viszont nincs, az az eltérő elvárásokból fakadó feszültség. Én nem vagyok ideges, hogy a gyerek még az asztalánál is kütyüzni akar, a gyerek pedig nem aggódik, hogy kimarad valamiből, mert az étkezés befejeztével tudja, hogy kütyüzhet majd.

Ahogy a kést, a villát és az ollót is fokozatosan, az életkoruknak megfelelően tanulják meg használni a gyerekek, így kell megtanítanunk őket az okos eszközök használatára is. Lépésről lépésre tágítani a kereteket. Ám, amíg a gyerekolló és a szabászolló, a műanyag kés és a szakács kés között érzékelhető az átmenet, addig az okostelefon mindig „profi”, mindent tud. Így szülőkén nem csak azt kell szabályozunk, hogy mikor használhatja, hanem azt is, hogy mire használhatja. Mit nézhet? Mivel játszhat?

Alkossatok a gyerek életkorának megfelelő digitális házirendet!